Istenimádás

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

ISTENIMÁDÁS

I. AZ ISTENIMÁDÁS MEGHATÁROZÁSA

1. Az istenimádás az isteni értékek keresése.

„Istenimádat, az isteni értékek őszinte keresése és az isteni Érték-Adó szívből való szeretete.” 16:8.14

2. Az Istenségről alkotott legmagasabb rendű fogalmunk szerint imádunk.

„A Végtelen fogalmáért könyörgünk, de az Isten tapasztalás-ideáját imádjuk, a bárhol és bármikor megmutatkozó azon képességünket, hogy megragadhassuk az Istenségről alkotott legmagasabb rendű fogalmunk személyiségét és isteniségi tényezőit.” 4:4.8

3. Az istenimádás személyes közösség a valósággal.

„Az igaz vallásos istenimádat nem az önámítás hasztalan magánbeszéde. Az istenimádás személyes közösség azzal, amely istenmód valós, azzal, amely maga a valóság forrása. Az ember az istenimádás révén a jobbá válásra törekszik, s ezáltal végül eléri a legjobbat.” 196:3.22

II. KEZDETLEGES ISTENIMÁDÁS

1. Kezdetleges természetimádás

„Valamikor a halandó ember mindent imádott a föld színén, beleértve önmagát is. Imádva tisztelt minden elképzelhető dolgot az égben és a földfelszín alatt is. Az ősember félte az erőhatalom mindenféle megnyilvánulását; imádott minden, számára érthetetlen természeti jelenséget. A nagy természeti erők, mint a viharok, áradások, földrengések, földcsuszamlások, tűzhányók, tűz, hőség és hideg, megfigyelése nagy hatással volt az ember fejlődő elméjére. Az élet megmagyarázhatatlan dolgait még mindig az »Isten ujjának« és a »Gondviselés rejtélyes beavatkozásának” nevezik.« 85:0.4

2. Az erő és a rejtelem félelemimádása

„Mind a felhőket, az esőt és a jégesőt számos fejletlen törzs és sok korai természetimádás-fajta félte és imádta. A mennydörgéssel és villámlással járó szélviharok mindennél nagyobb bámulatot váltottak ki az ősemberben. Olyannyira lenyűgözték őt ezek az elemi zavarok, hogy a mennydörgést valamely haragvó isten hangjának vélte. A tűz imádása és a villámlástól való félelem összekapcsolódott és széles körben elterjedt számos korai csoportnál.” 85:4.3

3. Növények imádása

„A növényektől az azokból nyerhető bódító levük miatt először féltek, majd imádták őket. Az ősember azt hitte, hogy a mámor istenivé tesz. Az ilyen tapasztalásban valami szokatlan és szent dolgot véltek felfedezni. Még a legújabb időkben is »spiritusznak« nevezik a szeszt.” 85:2.1

4. Égitestek imádása

„A sziklák, a hegyek, a fák és az állatok imádása az elemek félelmes hódolatán keresztül fejlődött a nap, a hold és a csillagok istenítéséig. Indiában és másutt is a csillagokat úgy tekintették, mint ama nagy emberek megdicsőült lelkeit, akik elhagyták a húsvér testbeli életet. A káld csillagtisztelet követői magukat az ég-atya és a föld-anya gyermekeinek tekintették.” 85:5.1

5. A természetimádás meghaladása

„Az emberi faj evolúciójában az imádat kezdetleges megjelenési formái már jóval az előtt megvoltak, hogy az emberi elme képessé vált volna a jelenlegi élet és az azt követő lét olyan sokrétűbb fogalmainak kialakítására, melyet már méltán lehetne vallásnak nevezni. A korai vallás a jellegét tekintve teljes mértékben értelmi volt és teljesen a képzettársított körülményekre épült. Az imádat tárgya teljesen a képzeletre ható volt; azokból a természeti dolgokból álltak, melyek közvetlenül az ember közelében voltak, vagy amelyek az együgyű, fejletlen urantiaiak mindennapos tapasztalásaiban felnagyítva jelentek meg.

Amint a vallás a fejlődése során egyszer túljutott a természetimádáson, már rendelkezett a szellemi eredet gyökereivel, de mindig befolyásolta azt a társadalmi környezet. A természetimádás fejlődésével az ember fogalmat alkotott a halandóin túli világ munkamegosztásáról; természeti szellemei voltak a tavaknak, a fáknak, a vízeséseknek, az esőnek és a közönséges természeti jelenségek százainak.” 85:0.2

6. Ajándékok és juttatások mint az imádat alkotói

„Ajándékokat és juttatásokat az emberek kapnak; de amikor az isteneknek ajánlják fel, akkor úgy jellemzik azokat, mint felajánlást, megszentelt dolgot vagy éppen áldozatnak hívják. A lemondás a kiengesztelés nemleges formája volt; az áldozás lett az igenlő forma. A kiengesztelésbe beletartozott a magasztalás, a dicsőítés, a hízelgés, sőt még a szórakoztatás is. És a régi kiengesztelési tiszteletfajta igenlő eljárásainak maradványa az, ami az istenimádás új keletű formáit alkotja. A mai imádási formák egyszerűen az igenlő jellegű vezeklés ezen ősi áldozási módszereinek szertartásivá alakítását jelentik.” 89:4.7

7. Az imádat mint balszerencse elleni biztosítás

„s ekkor az egyszerű kísértettiszteletet a fejlettebb és viszonylag összetettebb szellemkísértet-tisztelet szokásai váltották, a felsőbbrendű szellemek szolgálata és imádása, ahogy azok kialakultak az ember fejletlen képzeletében. A vallási szertartásrendnek lépést kell tartania a szellemfelfogás fejlődésével és előrehaladásával. A megerősödött tisztelet csak az önfenntartásnak az a módja volt, melyet a természetfeletti lényekben való hittel, a szellemkörnyezethez való önigazodással összefüggésben gyakoroltak. Az ipari és katonai szervezetek a természeti és társadalmi környezethez való alkalmazkodások voltak. És ahogy a házasság a kétneműség igényeinek kielégítésére jött létre, úgy fejlődött a vallási szervezet válaszul a felsőbbrendű szellemerőkben és szellemi lényekben való hitre. A vallás képviseli az ember igazodását a véletlen dolgok rejtélyes voltával kapcsolatos ábrándképekhez. A szellemfélést és az azt követő szellemimádást balszerencse elleni biztosításként, jóléti politikaként vették fel.” 87:5.2

III. AZ ISTENIMÁDÁS FEJLŐDÉSE

1. Az istenimádás lassú fejlődése

„A régi tiszteletfajták túl önközpontúak voltak; az újnak a megtapasztalt szeretet természetes következményének kell lennie. Az új tiszteletfajtának a régihez hasonlóan táplálnia kell az érzést, ki kell elégítenie az érzelmet és támogatnia kell az állhatatosságot; de még többet is kell tennie: Elő kell segítenie a szellemi fejlődést, ki kell terjesztenie a mindenségrendi jelentéstartalmakat, magasabb szintre kell emelnie az erkölcsi értékeket, bátorítania kell a társadalmi fejlődést, és ösztönöznie kell a személyes vallásos élet felsőbbrendű fajtáját. Az új tiszteletfajtának az élet legfelsőbb céljait kell megmutatnia, melyek egyaránt időlegesek és örökkévalók – társadalmiak és szellemiek.” 87:7.7

2. Halandókat istenítettek, később szentté tették őket.

„A törzsfők a haláluk után megistenültek. Később az eltávozott nemes lelkek szentté lettek. A segítség nélkül kifejlő evolúció sohasem teremtett az elhunyt emberek megdicsőített, felemelt és kifejlődött szellemeinél magasabb rendű isteneket. A vallás a korai fejlődési szakaszában megteremti a maga isteneit. A kinyilatkoztatás során az Istenek alakítják a vallást. Az evolúciós vallás a halandó ember képére és hasonlatosságára teremti meg a maga isteneit; a kinyilatkoztatott vallás arra törekszik, hogy a halandó embert az Isten képére és hasonlatosságára alakítsa és formálja.” 85:6.3

3. Az imádási szertartások fejlődése

„A szavak a szertartás részévé válnak, mint az olyan szavak használata is, mint az ámen és a szela. A szentségtörés, az istenkáromlás a szent nevek korábbi szertartásos ismétlésének lealjasítását jelentik. A szent helyekhez való elzarándokolás nagyon ősi szertartás. A szertartás ez után a testi és a lelki megtisztulás és a megszentesülés kifinomult szertartásaivá nőtte ki magát. Az ősi titkos törzsi társaságok beavatási szertartásai a valóságban durva vallási szertartásos szokások voltak. A régi idők rejtelemimádásának áhítati eljárása pusztán a felhalmozódott vallási szertartás hosszúra nyúlt előadása volt. A megszokott eljárás végül a társadalmi szertartások és vallási istentiszteletek mai fajtáivá fejlődött, olyan szertartásokká, melyek magukba foglalják az imádkozást, az éneklést, a felelgetős felolvasást, valamint a szellemi áhítat más egyéni és csoportos formáit.” 90:5.3

4. Az ember alkudozni mer az Istennel.

„De az istenekkel való szövetségkötés eszméje végül megjelent. Az evolúciós ember végül olyan erkölcsi méltóságra tett szert, melynek birtokában már mert alkudozni az isteneivel. És az áldozatok felajánlásának ügye fokozatosan átalakult az Istennel bölcseleti síkon üzletelő ember játékává. És mindez új eszközt jelentett a balszerencse ellen, vagy még inkább, egy fejlettebb eljárást a jólét biztosabb megvásárlásához. Ne fogadjátok el azt a téves eszmét, hogy ezek a korai áldozások valamiféle ingyenajándékot, önkéntelen hálaadást vagy köszönetnyilvánítást jelentettek az isteneknek; nem valódi imádat kifejeződései voltak.” 89:8.6

5. A hosszú evolúciós küzdelem

„De végül az ősember elméjében a veleszületett élőlénytani késztetések egészét meghaladó gondolatok bukkantak fel; végül az ember olyan életmód kialakításán dolgozott, melynek alapja több volt, mint az anyagi ingerekre adott válasz. A kezdetleges bölcseleti életelv csírái elkezdtek megjelenni. Az élet a természetfeletti viszonylatában kezdett működni, mert ha a szellemkísértet elégedetlensége esetén balszerencsében, elégedettsége esetén pedig jószerencsében részesíti az embert, akkor az emberi viselkedést ennek megfelelően szabályozni kell. A helyes és a helytelen fogalma végül kifejlődött; és történt mindez jóval azelőtt, hogy bármilyen kinyilatkoztatásra sor került volna a földön.

E fogalmak megjelenésétől számítható a hosszú és pazarló küzdelem az örökké elégedetlen szellemek megbékítéséért, az evolúciós vallási félelem rabszolgasága, az emberi erőfeszítések hosszú időn át tartó pazarlása sírokra, templomokra, áldozatokra és papságokra. Iszonyú és rettenetes nagy volt ez az ár, de az eredmény mindent megért, mert az ember ezen keresztül jutott el a viszonylagosan helyes és helytelen dolgok természetes felismeréséig; az emberi erkölcstan megszületett!” 86:6.6

6. Minden vallás tanít istenimádást.

„Minden vallás tanítja az Istenség imádatát és az emberi üdvözülés valamiféle hittételét. A buddhista vallás a szenvedéstől való megszabadulást, véget nem érő békét ígér; a zsidó vallás a nehézségektől való megszabadulást, pártatlanságra épülő jólétet ígér; a görög vallás megszabadulást ígért az összehangzáshiánytól, a rútságtól a szépség felismerésén keresztül; a kereszténység a bűntől való megszabadulást ígéri, valamint szentséget; a mohamedán vallás megszabadulást nyújt a zsidó és a keresztény vallás merev erkölcsi szabályaitól. Jézus vallása magában üdvözülést jelent az ember önnön valójától, megszabadulást az időben és az örökkévalóságban való teremtményi elszigeteltség rossz dolgaitól.” 5:4.5

IV. KIT IS IMÁDUNK?

1. Az Isten imádása könnyű kellene, hogy legyen.

„Nekem könnyű és kellemes dolog olyasvalakit imádnom, aki oly hatalmas és egyidejűleg oly ragaszkodóan elkötelezett az alacsonyrendű teremtményei felemelkedésében való segédkezésben. Természetes, hogy szeretem azt, aki a teremtésben és annak szabályozásában oly hatalmas, és aki ugyanakkor oly tökéletesen jó, és oly állhatatos annak a szeretetnek a gyakorlásában, mely állandóan körülvesz minket. Azt hiszem, hogy ugyanígy szeretném Istent mindaddig, amíg ily jó és ily irgalmas, még ha nem is volna oly nagy és hatalmas. Mi mind jobban szeretjük Istent a természete miatt, mint a bámulatos sajátosságai miatt.” 2:5.7

2. Az Istenség személyiségének elismerése kedvez az istenimádatnak.

„Jézus »az élő Istenről« beszélve egy személyes Istenségre – a mennyben lakozó Atyára – utalt. Az Istenség személyiségének fogalma lehetővé teszi a társas viszonyt; kedvez az értelmes istenimádatnak; hozzájárul az üdítő bizalomteljességhez. Kölcsönhatás kialakulhat nemszemélyes dolgok között, de társas viszony nem. Az atya és fiú közötti társas viszony, miként az Isten és az ember között, nem élvezhető, hacsak nem személyek mindketten. Csak személyiségek képesek egymással bensőséges viszonyba kerülni, jóllehet e személyes közösséget éppen egy személytelen entitásnak, a Gondolatigazítónak a jelenléte könnyíti meg jelentősen.” 1:7.1

3. Az istenimádásnak önkéntesnek kell lennie.

„Az Egyetemes Atya sohasem kényszerít a világegyetemek értelmes, saját akarattal bíró teremtményeire semmiféle önkényes tiszteletet, előírásos imádatot vagy szolgai alázatot. Az idő és tér világai evolúciós lakóinak maguktól – a szívükben – kell elismerniük, szeretniük és önként imádniuk őt. A Teremtő nem hajlandó a szellemi szabad akarattal rendelkező anyagi teremtményeit kényszerrel vagy erőszakkal a maga oldalára állítani. Az ember legszebb ajándéka az Isten számára az, hogy akaratát ragaszkodóan az Atya akarata teljesítésének szenteli; valójában a teremtményi akarat eme felajánlása a paradicsomi Atya számára igaz értékkel bíró egyetlen lehetséges ajándék. Az ember az Istenben él, mozog és létezik; semmi sincs, mit az ember az Istennek adni tudna, kivéve, hogy tiszteletben tartja az Atya akaratát, és e döntések, melyeket a világegyetem értelmes, saját akarattal bíró teremtményei meghoznak, alkotják annak az imádatnak a valóságát, mely olyannyira jól esik a Teremtő Atya szeretetteljes természetének.” 1:1.2

V. AZ ISTENIMÁDÁS BENSŐSÉGES KÖZÖSSÉG AZ ISTENSÉGGEL

1. Az egyetemes istenimádás lehetősége

„Bármennyire is különbözők az urantiai halandók az ő értelmi, társadalmi, gazdasági, sőt erkölcsi fejlődési esélyeiket és adottságaikat tekintve, ne felejtsétek, hogy a szellemi képességeik egységesek és egyediek. Mindannyian az Atyától származó ajándék ugyanazon isteni jelenlétét élvezik, és mindannyian egyenlő jogokkal bírnak ahhoz, hogy bensőséges személyes közösséget hozzanak létre e bennük lakozó, isteni eredetű szellemmel, sőt mindannyian egyaránt választhatnak, hogy elfogadják e Titkos Nevelők egységes szellemi vezetését.” 5:1.5

2. Az imádás közvetlenül Istenre irányul.

„A mindennapi életetek gyakorlati kérdéseivel foglalkozva a Harmadik Forrásból és Középpontból származó szellemszemélyiségek kezében vagytok; az Együttes Cselekvő közvetítőivel működtök együtt. A helyzet tehát a következő: Istent imádjátok; a Fiúhoz imádkoztok és ővele alkottok közösséget; és a földön való tartózkodásotok részleteit a világotokon és szerte a világegyetemben működő Végtelen Szellem értelmeihez kapcsolódva dolgozzátok ki.” 5:3.5

3. Az istenimádás szellemi bensőséges közösség.

„A társadalmi esemény és a vallási összejövetel közötti jellegzetes különbség az, hogy szemben a világival, a vallásit áthatja a közösség légköre. Így az emberi társulás az istenivel való közösség érzését kelti, és ez a kezdete a csoportos istenimádásnak. A közös étkezésen való részvétel volt a társadalmi közösség legkorábbi fajtája, és a korai vallások így gondoskodtak arról, hogy a szertartásrendi áldozás valamely részét az istenimádók elfogyasszák. Még a kereszténységben is megőrződött e bensőséges érintkezési mód az Úrvacsorában. A közösség légköre a béke üdítő és megnyugtató időszakát hozza el az önző tudatos énnek az emberben lakozó szellemi Nevelő emberszerető ösztönzésével való összeütközésében. És ez az igaz istenimádat előjátéka – az Isten jelenlétének folyamatos tudatosítása, mely elvezet az emberek közötti testvériség megjelenéséhez.” 103:4.1

4. Imádatkapcsolat a mennyei Atyával

„Az Atya paradicsomi jelenlétének megközelítéséhez előbb ugyan a szellemi fejlődés legmagasabb véges szintjeit is el kell érnetek, azonban örvendeznetek kellene az Atya által adományozott szellemmel való közvetlen közösség megélésére mindig fennálló lehetőség felismerésében, mely szellem oly bensőséges kapcsolatban van a bensőtökben lévő lélekkel és a szellemivé lényegülő önnön valótokkal.” 5:1.3

VI. AZ ISTENIMÁDÁS ÉS AZ IMA KAPCSOLATA

1. Az istenimádás és az imádkozás különbségei

„Mindenféle kérelem az Örökkévaló Fiú területéhez és a Fiú szellemi szervezetéhez tartozik. Az imák, minden szertartásos közlés, minden, kivéve az Egyetemes Atya iránti rajongást és imádatot, ténylegesen a helyi világegyetemet érintő dolgok; ezek rendszerint nem lépnek ki a Teremtő Fiú hatáskörébe tartozó területről. Viszont az istenimádat kétségkívül a Teremtő személyéhez kötődik és továbbítódik, mégpedig az Atya személyiségköre működésének eredményeképpen. Hisszük továbbá, hogy az Igazító-lakta teremtmény hódolatának fogadására az Atya szellem-jelenléte révén kerül sor. Hatalmas mennyiségű bizonyíték áll rendelkezésre e meggyőződésünk alátámasztásához, és tudom, hogy az Atya-szilánkok minden rendjének felhatalmazása van arra, hogy halandó társuk őszintén kinyilvánított imádatát elfogadásra az Egyetemes Atya jelenlétéhez továbbítsák. Az Igazítók kétségkívül igénybe vesznek közvetlen elő-személyes érintkezési csatornákat is az Istennel való kapcsolatba lépéshez, és hasonlóképpen arra is képesek, hogy igénybe vegyék az Örökkévaló Fiú szellem-gravitációs köreit.” 5:3.2

2. Az istenimádatban semmiféle önös kérés nincs.

„Az istenimádat saját magáért való; az ima viszont az ön- vagy teremtményérdek valamely elemét testesíti meg; ez a nagy különbség az istenimádat és az ima között. Az igaz istenimádatban egyáltalán semmiféle önös kérés vagy egyéb személyes érdek sincs; egyszerűen azért imádjuk Istent, amiért őt olyannak fogjuk fel amilyen. Az istenimádatban semmit sem kérünk és semmit sem várunk el. Nem azért imádjuk az Atyát, mert bármit is remélünk e hódolat eredményeképpen; áhítattal adózunk és imádjuk őt, ami olyan, mint valami természetes és önkéntelen válasz, melyet az Atya páratlan személyiségének elismerése vált ki bennünk, s oka továbbá az ő szeretni való természete és imádni való sajátosságainak összessége.” 5:3.3

3. Az istenimádat ráhangolja a lelket az Atya adására.

„Az ima a szellemi lét lélegzete az emberfajták anyagi, polgárosodott viszonyai közepette. Az istenimádat a halandók gyönyörkereső nemzedékei számára az üdvözülés.

Ha az imát a lélek szellemi energiatartalékainak feltöltéséhez hasonlítjuk, úgy az istenimádat tekinthető úgy is, mint a lélek ráhangolódása az Egyetemes Atya végtelen szellemétől jövő világegyetemi adásokra.” 144:4.7

4. Az ima elvezethet az istenimádáshoz.

„Az ima Jézust arra vezette, hogy a lelke megélje a felsőbb szintű bensőséges kapcsolatot a világegyetemek mindenségének Legfelsőbb Uraival. Az ima a földi halandókat az igaz istenimádat bensőséges közösségéig vezeti. A lélek szellemi befogadóképessége határozza meg a mennyei áldások azon mértékét, mely az ima válaszaként személyesen befogadható és tudatosan megérthető.” 144:4.4

VII. IMÁDATI FORMÁK, SZERTARTÁSOK ÉS ÉRZELMEK

1. Az istenimádati formák forrása

„A keresztény istenimádat korai szertartásrendjét nagymértékben a zsidó zsinagógától vették, melyet a Mitrász-szertartás módosított; később pedig sok pogány külsőséget adtak hozzá. A korai keresztény egyház gerincét a judaizmusra áttért, majd kereszténnyé lett görögök alkották.” 195:3.6

2. Az istenimádás szertartást igényel.

„A zsidó vallás fennmaradásához hozzájárultak az intézményei is. Egy vallás nehezen tud megmaradni elszigetelt egyének magánjellegű szokásaként. Mindig ez volt a vallási vezetők tévedése: meglátva az intézményesített vallásban a rossz dolgokat, a csoportos működés módszerének elpusztítására törekednek. A mindenféle vallási szokás megsemmisítése helyett jobban tennék, ha átalakítanák azokat. E tekintetben Ezékiel bölcsebb volt a kortársainál; bár velük együtt ragaszkodott a személyes erkölcsi felelősséghez, nekilátott egy felsőbbrendű és megtisztított szertartás hű követése meghonosításának.” 97:10.7

3. Az istenimádás helyszínét illetően

„Amikor nincs lehetőség az Istent a természet sátortemplomaiban imádni, akkor az embereknek meg kell tenniük minden tőlük telhetőt, hogy olyan szép házakat, megkapó egyszerűségű és művészi szépségű szentélyeket emeljenek, ahol a legmagasabb szintű emberi érzelmek az Istennel való szellemi közösségre irányuló értelmi közeledéssel társulva feléledhetnek. Az igaz, a szép és a szentség mind erős és hatékony segítője az igaz imádatnak. De a szellemi bensőséges közösséget nem segítik az ember kifinomult és kérkedő művészetének erős ékességei és túlzott díszei. A szépség akkor a leginkább vallási, ha az a legegyszerűbb és a természethez hasonló. Milyen szerencsétlen dolog, hogy a kisgyermekeknek a nyilvános istenimádat fogalmaival való megismerkedésére hideg és sivár termekben kerül sor, melyek olyannyira mentesek a szépség vonzerejétől és olyannyira hiányzik belőlük a jókedv és a lelkesítő szentség mindenféle ösztönzése! A gyermeket az istenimádatba bevezetni a szabad ég alatt kell és a gyermek később kísérje el a szüleit a nyilvános vallási összejövetelt szolgáló házakba, melyek legalább olyan anyagi vonzerőt és művészi szépséget árasszanak, mint az otthon, melyben a gyermek nap mint nap lakik.” 167:6.6

4. Az istenimádatra való késztetés eredete

„Az istenimádatra való késztetés nagyban a felsőbb rendű elme segédek szellemi közbeavatkozásából származik, melyet az Igazító vezető tevékenysége erősít meg. Ellenben az Isten-tudatos halandókat imára késztető, visszatérően megtapasztalt hatás nagyon gyakran a szeráfi működés eredménye. Az őrangyal szeráf állandóan úgy befolyásolja a halandói környezetet, hogy teljesebbé tegye a felemelkedő emberi lény mindenségrendi rálátását abból a célból, hogy a továbbélő-jelölt tökéletesebben felismerhesse a benne lakozó Igazító jelenlétét és így képessé váljon az isteni jelenlét szellemi küldetésével való teljesebb együttműködésre.” 113:4.4

5. Istenimádati emberi érzelmek

„Ezen emberi ikerpár hamar számos új érzelmet mutatott ki. Kifejezték a tárgyak és a más lények iránti csodálatukat és komoly mértékű hiúságot is mutattak. De az érzelmi fejlődés terén a legfigyelemreméltóbb előrelépés a valódi emberi érzelmek egy új csoportjának a hirtelen megjelenése volt, az imádat csoportjáé, a befogadó áhítat, a hódolat, az alázat és még a háládatosság egy kezdetleges formája is megjelent. A félelem, párosulva a természeti jelenségekkel kapcsolatos tudatlansággal, ekkoriban ad életet a kezdetleges vallásnak.” 62:5.4

VIII. AZ ISTENIMÁDAT-SEGÉD

1. Az Istenséggel kapcsolatos elsődleges ösztön

Az istenimádat segéd – a valóságérzékelés állati szintet meghaladó képességeinek az állati tudatban való megjelenése. Ezt lehetne az Istenséggel kapcsolatos elsődleges emberi ösztönnek is nevezni.” 92:0.2

2. A szellemi indíttatás

Az istenimádat szelleme – az elme teremtményeket a két alapvető halandói létforma egyikébe való bekerülésre ösztökélő vallásos indíttatás, első önálló késztetés. Az istenimádat szelleme mindörökre megkülönbözteti a vele társult állatot az elmével rendelkező, léleknélküli teremtményektől. Az istenimádat a szellemi felemelkedésre való jelöltséget mutatja.” 36:5.11

3. A kezdetleges imádatkésztetés forrása

„A vallásnak az azt megelőző és kezdetleges imádatkésztetésből való kialakulása nem függ a kinyilatkoztatástól. Az emberi elmének az egyetemes szellemadomány hatodik és hetedik elmesegédjének közvetlen befolyása alatti szokványos működése tökéletesen elégséges e fejlődés biztosításához.” 86:0.1

4. Az istenimádat-segéd első működése

„Úgy tűnhet, hogy a természetimádás természetes úton és külső kényszer nélkül bukkant fel az ősi férfiak és nők elméjében, és csakugyan így történt; de ugyanezen fejletlen elmékben mindvégig működött a hatodik szellem-segéd, melyet e népeknek az emberi törzsfejlődés e szakaszának irányító hatásául adományoztak. És e szellem folyamatosan ösztökélte az emberi faj istenimádati vágyát, függetlenül attól, hogy annak első megnyilvánulásai milyen kezdetlegesek voltak. Az istenimádat szelleme adott az embernek határozott késztetést az imádatra, függetlenül attól, hogy az állati félelem serkentette az imádat kifejeződését, és hogy annak korai gyakorlása a természeti tárgyakra összpontosult.” 85:7.1

5. A bölcsesség tereli helyes irányba az imádatkésztetést.

„Emlékeznetek kell arra, hogy az érzés, és nem a gondolkodás az, ami vezérlő és szabályozó hatást gyakorol minden evolúciós fejlődésre. A fejletlen elmék számára csekély különbség van a félelem, az óvakodás, a tisztelet és az imádás között.

Amint az imádatkésztetést bölcsesség – elmélyült és élményelvi gondolkodás – serkenti és irányítja, megkezdődik annak átalakulása a valódi vallás jelenségévé. Amikor a hetedik szellem-segéd, a bölcsesség szelleme, már hatékony segédkezést tud kifejteni, akkor az imádásban az ember fokozatosan elfordul a természettől és a természeti tárgyaktól a természet Istene és a minden természeti dolog örökkévaló Teremtője felé.” 85:7.2

IX. MIBEN SEGÍT NEKÜNK AZ ISTENIMÁDAT?

1. Mit jelent az istenimádat a halandóknak?

Istenimádat – a vallásos tapasztalás valóságának szellemi területe, az isteni közösség személyes megismerése, a szellemértékek felismerése, az örök továbbélés biztosítéka, a felemelkedés az Isten szolgálóinak besorolásából az Isten fiainak örömére és szabadságára. Ez a mindenségrendi elme legfelsőbb szintű látásmódja, a mindenségrendi különbségtétel áhítati és istenimádati formája.” 16:6.8

2. Az istenimádat valóság-gyümölcsei

„A Mesteretek ezen istenimádati szokása hozza magával az elmét felüdítő ellazulást; a lélekre ösztönzőleg ható megvilágosodást; az embert a problémáival való szembenézésre képessé tevő bátorságot; a legyöngítő félelmet eltörlő önismeretet; és az isteniséggel való egyesülés tudatosságát, melynek bizonysága képessé teszi arra, hogy merjen olyan lenni, mint az Isten. A Mester által gyakorolt istenimádati ellazulás, illetőleg bensőséges szellemi közösség oldja a feszültséget, elhárítja az összeütközéseket és hathatósan gyarapítja a teljes személyiség erőforrásait. És mindeme bölcselet az országról szóló evangéliummal együtt alkotja az új vallást, az én értelmezésem szerint.” 160:1.12

3. Az istenimádat szellemi erőt ad.

„Egy dologban biztos vagyok: Az érzelmi izgalom nem az eszményi szellemi inger. Az izgalom nem gyarapítja az energiát; az inkább kimeríti mind az elme, mind a test erőit. Akkor hát honnan jön az energia e nagy dolgok megcselekedéséhez? Nézzétek meg a Mestereteket. Most is kint van a hegyekben és erőt gyűjt, míg mi itt energiát veszítünk. E probléma egészének titka szellemi közösségbe, istenimádásba van burkolva. Emberi nézőpontból ez összeszedett elmélyedés és ellazulás kérdése. Az ellazult elmélyedés teremt kapcsolatot az elme és a szellem között; az ellazulás határozza meg a szellemi fogékonyságra való képességet. És a gyengeségnek erőre, a félelemnek bátorságra, a saját nézeteknek az Isten akaratára való lecserélése alkotja az istenimádatot. Legalábbis a bölcselő így látja ezt.” 160:3.1

4. Az isteni eszményképek imádása

„A szellemi növekedés először az igényekre való ráébredés, azután a jelentéstartalmak megkülönböztetése, majd pedig az értékek felfedezése. Az igaz szellemi fejlődés bizonyítékát a szeretet által hajtott, az önzetlen segédkezés által mozgatott és az isteniség tökéletességi eszményképeinek őszinte imádása által uralt emberi személyiség megmutatkozása jelenti. És ez a teljes élmény alkotja a vallás valóságát, szemben a puszta istentani hiedelmekkel.” 100:2.2

5. Az istenimádat mindenek betetőzése.

„Amint az elme egyre jobban közelít a valóság végső megértéséhez, úgy az anyag egyre kevésbé észlelhető anyagi érzékelés útján, miközben esetleg az elme számára továbbra is valóságos marad. Amint a szellemi rálátás ahhoz a valósághoz közelít, amely az anyag eltűnése után is megmarad, és így egyre közelebb kerül annak végső feltárásához, akkor az anyag valósága is eltűnik az elme vizsgálati köréből, viszont a szellemi látásmód még mindig képes szellemi természetű mindenségrendi valóságokat és felsőbb értékeket érzékelni. Ugyanígy enged teret a tudomány a bölcseletnek, miközben a bölcselet kénytelen elfogadni a tiszta szellemi tapasztalásban rejlő következtetéseket. A gondolkodás megadja magát a bölcsességnek, a bölcsesség pedig legyőzetik a megvilágosodott és gondolkodó istenimádattól.” 112:2.11

X. AZ IGAZÍTÓ SZEREPE AZ ISTENIMÁDÁSBAN

1. Az istenimádat szelleme megelőzi az Igazítókat.

„Az Igazítók addig nem képesek belépni a halandó elméjébe, amíg azt az elmeszellem-segédek az elmebeli segédkezésük révén teljesen elő nem készítették és az elmét rá nem hangolták a Szent Szellemre. Így mind a hét segéd összehangolt működésére van szükség ahhoz, hogy előkészítsék az emberi elmét az Igazító fogadására. A teremtményelmének a magasabb rendű istenimádat- és bölcsesség-működés meglétéről kell bizonyságot tennie úgy, hogy bizonyítja képességét a megjelenő jó és rossz értékek közötti választásra – erkölcsi döntés meghozatalára.” 108:2.2

2. A mai ember előtt álló kihívás a bölcsebb istenimádat.

„A mai ember előtt álló nagy kihívás az, hogy jobb kapcsolatot teremtsen az isteni Nevelővel, aki az emberi elmében lakozik. Az ember legnagyobb kalandja a húsvér testben ama kiegyensúlyozott és józan törekvésben áll fenn, hogy a kezdetleges lélektudat elmosódott területein keresztül lelkes erőfeszítéssel átlépje az öntudat határait annak érdekében, hogy elérje a szellemtudat határvidékét – kapcsolatot teremtsen az isteni jelenléttel. Az ilyen tapasztalás Isten-tudatot alkot, olyan tapasztalást, mely nagymértékben erősíti az Isten megismerésével kapcsolatos vallásos tapasztalás előzetesen létező igazságát. Az ilyen szellemtudat egyenértékű az Istennél való fiúi elismerés ténylegességének ismeretével. Egyébként pedig a fiúság bizonyossága a hit megtapasztalása.” 196:3.34

3. A lélek és az Igazító istenimádat-mozgósítása

„Az őszinte istenimádat az emberi személyiség mindazon erőinek mozgósítását jelenti, melyek a kifejlődő lélek befolyása alatt állnak és amelyek feletti rendelkezéshez a halandóval társult Gondolatigazító isteni iránymutatást ad. A korlátolt anyagi elme sohasem lesz képes magas szinten tudatosítani az igaz istenimádat valódi jelentőségét. Az istenimádati tapasztalás valóságának értelmezésekor az embert leginkább az befolyásolja, hogy a saját kifejlődő halhatatlan lelke milyen fejlődési állapotban van. A lélek szellemi növekedése az értelmi öntudatosság szintjétől teljesen függetlenül megy végbe.” 5:3.7

4. Miként vezeti az Igazító az istenimádatot?

„Az istenimádati tapasztalás abban a magasztos kísérletben áll, melyet az emberrel eljegyzett Igazító tesz arra, hogy az isteni Atyával közölje az emberi lélek kifejezhetetlen vágyódását és elmondhatatlan igényét – ez az Isten-kereső halandói elme és az Istent kinyilatkoztató halhatatlan Igazító közös alkotása. Az istenimádat ennélfogva az anyagi elmének azon cselekedete, mellyel jóváhagyja a szellemivé váló sajátlényegének azon kísérletét (a vele társult szellem útmutatásai szerint), hogy úgy érintkezzen Istennel, mint az Egyetemes Atya hű fia. A halandói elme egyetértését adja az istenimádathoz; a halhatatlan lélek törekszik az istenimádatra és megindítja azt; az isteni Igazító jelenléte a halandói elme és a kifejlődő halhatatlan lélek részéről az ilyen istenimádatot vezeti. Az igaz istenimádat végső soron négy mindenségrendi síkon megjelenő tapasztalássá válik: az értelmi, a morontiai, a szellemi és a személyes síkon – az elme, a lélek és a szellem tudatosságában, valamint ezek személyiségben való egyesülésében.” 5:3.8

XI. JÉZUS TANÍTÁSAI AZ ISTENIMÁDATRÓL

1. Az istenimádás dinamikus (tettre kész, lendületes) legyen.

„Jézus nem kívánta meg a követőitől, hogy rendszeresen összegyűljenek és a közös hitüket kifejező fordulatokat mondogassanak. Csak annyit rendelt el, hogy gyűljenek össze annak érdekében, hogy ténylegesen is megtegyenek valamit – vegyenek részt az ő urantiai alászállásban eltöltött életének emlékére szervezett közös estebéden.” 99:5.10

2. Jézus vallása magában foglalja a legnemesebb istenimádatot.

„Jézus vallása meghaladja az istenimádati eszmére vonatkozó minden korábbi felfogásunkat annyiban, hogy ő nem csak úgy mutatja be az Atyját, mint a végtelen valóság eszményképét, hanem határozottan kijelenti, hogy az értékek ezen isteni forrása és a világegyetem örökkévaló középpontja igazán és személyesen is elérhető minden halandó teremtmény számára, aki úgy dönt, hogy belép a mennyországba a földön, s ezáltal igazolja az Istenhez fűződő fiúi viszonynak és az emberhez fűződő testvéri viszonynak az elfogadását. Azt állítom, hogy ez a világ által valaha ismert legmagasabb rendű vallásfelfogás, és kijelentem, hogy soha nem létezhet ennél magasabb rendű, lévén, hogy ez az evangélium magába foglalja a valóságok végtelenségét, az értékek isteniségét és az egyetemes teljesítmények örökkévalóságát. Az ilyen fogalom alkotja a legfelsőbb és a végleges eszményelvűségének megtapasztalását.” 160:5.7

3. Jézus tanításai az istenimádatról

„Az esti tanácskozásokon a Gerizim-hegyen Jézus sok nagy igazságot tanított, és különösen a következőket hangsúlyozta:

Az igaz vallás az egyes lélek cselekedete a Teremtőhöz fűződő öntudatos viszonyában; a szervezett vallás az ember kísérlete arra, hogy az egyedi hívek istenimádatát közösségiesítse.

Az istenimádatnak – a szellemi szemlélésének – szükségképpen váltakoznia kell a szolgálattal, kapcsolatba kell lépnie az anyagi valósággal. A munkának a játékkal kell váltakoznia; a vallást a vidámságnak kell ellensúlyoznia. Az elmélyült bölcseletet az ütemes verselésnek kell követnie. Az élet nehézségeit – a személyiség idő-feszültségét – az istenimádat nyugalmának kell oldania. A világegyetembeli személyes elszigeteltség félelméből eredő bizonytalanságérzet ellenszere az Atya hites szemlélése és a Legfelsőbb megismerésének kísérlete.

Az imádság célja, hogy az ember kevesebbet gondolkodjon és többet ismerjen meg; nem a tudás növelése a cél, hanem a szellemi meglátás kiterjesztése.

Az istenimádat célja a jobb élet előrevetítése, majd ezen új szellemi értékek visszavetítése a jelenbeli életre. Az imádság szellemi fenntartó, ám az istenimádat istenmód teremtő.

Az istenimádat olyan eljárás, mellyel az Egytől kérünk ösztönzést a sokak szolgálatához. Az istenimádat a mérőrúd, mellyel a léleknek az anyagi világegyetemtől való távolodása és a teremtésösszesség szellemi valóságaihoz való, az előbbivel egyidejű és biztos közeledése mérhető.

Az imádság önemlékeztető – fennkölt gondolkodás; az istenimádat önfeledés – felsőbb szintű gondolkodás. Az istenimádat erőfeszítés-mentes figyelem, igaz és eszményi lelki nyugalom, egyfajta nyugodt szellemi tevékenység.

Az istenimádat a rész azonosulása az Egésszel; a véges azonosulása a Végtelennel; a fiú azonosulása az Atyával; az idő azon próbálkozása, hogy lépést tartson az örökkévalósággal. Az istenimádat a fiú személyes egyesülése az isteni Atyával, a megélénkítő, alkotó, testvéri és ábrándos hozzáállások felemelkedése az emberi lélek-szellem révén.” 143:7.1

XII. ISTENIMÁDAT A PARADICSOMON

1. A Paradicsom istenimádati területe

„A felső-Paradicsomon három nagy tevékenység-szféra van, mégpedig az Istenség-jelenlét, a Legszentebb Szféra és a Szent Terület. Az Istenségek jelenlétét közvetlenül övező kiterjedt vidék a Legszentebb Szféraként van fenntartva, és rendeltetése szerint az istenimádatra, a háromság elérése és a felsőbb szellemi fejlődésre szolgál. E körzetben nincsenek sem anyagi szerkezetek, sem tisztán értelmi teremtésrészek; ott ezek nem létezhetnek. Nincs értelme azzal próbálkoznom, hogy az emberi elme számára bemutassam a Paradicsom Legszentebb Szférájának isteni természetet és csodálatraméltó nagyságát. E terület teljes mértékben szellemi, és ti majdnem teljes mértékben anyaglényegűek vagytok. A tisztán szellemi valóság a tisztán anyagi lény számára kétségtelenül nem-létező dolog.” 11:3.1

2. Az istenimádás a Paradicsom legmagasabb rendű öröme.

„A teljes világegyetem összes lényének minden tudománya, mely alkalmas az önkifejezés képességének hatékonyabbá tételére és magasabb szintre emelésére, valamint az imádat közvetítésére, a paradicsomi Istenségek iránti imádat legfelsőbb szintű kifejeződésében nyer alkalmazást. Az istenimádat a paradicsomi létezés legmagasabb szintű öröme; ez a Paradicsom üdítő játéka. A játék a kimerült elmének a földön ugyanaz, mint az istenimádat a tökéletessé lett lelkeknek a Paradicsomon. A Paradicsomon az istenimádat módszere teljesen meghaladja a halandói értelmet, viszont annak szellemét már elkezdhetitek imádni még itt lenn az Urantián is, mert az Istenek szelleme már most bennetek lakozik, körülöttetek kering és igaz istenimádatra késztet benneteket.” 27:7.5

3. Az istenimádat-vezetők

„Az istenimádat-vezetők feladata, hogy megtanítsák a felemelkedő teremtményeket úgy imádni az Istent, hogy képesek legyenek ezen önkifejezésnek eleget tenni és ugyanakkor képesek legyenek figyelmet fordítani a paradicsomi rendszer lényeges tevékenységeire is. Az istenimádati készség fejlesztése nélkül a Paradicsomot elért átlagos halandónak több száz évét venné igénybe az, hogy az értelmes imádat és a felemelkedői hála érzelmeit teljesen és kielégítően ki tudja fejezni. Az istenimádat-vezetők új és addig ismeretlen kifejezési lehetőségeket tárnak fel, s ezáltal a tér méhéből és az idő vajúdásából származó, e csodálatos gyermekek képessé válnak arra, hogy az istenimádatból származó teljes megelégedést sokkal rövidebb idő alatt érjék el.” 27:7.4

4. Az istenimádás kiteljesedése a Paradicsomon

„Néha az egész Paradicsom elmerül a szellemi és istenimádati kifejeződés mindent elborító árjában. Az istenimádat-vezetők gyakran nem képesek e jelenségek ellenőrzés alatt tartására mindaddig, amíg meg nem jelenik az Istenség lakhelye fényének hármas lüktetése, jelezve, hogy az Istenek isteni szíve teljes egészében megelégedést nyert a Paradicsomon lakozók, a dicsőséges és tökéletes létpolgárok, valamint az idő felemelkedő teremtményeinek őszinte imádatától. Mily diadalmas készség! Mily beteljesülése ez az Istenek örökkévaló tervének és céljának, miszerint a teremtménygyermek értelmes szeretete adjon teljes megelégedést a Teremtő Atya végtelen szeretetének!” 27:7.7

5. Az istenimádat a legnagyszerűbb örömünk.

„Az istenimádat a legnagyobb kiváltsága és a legfőbb kötelessége minden teremtett értelemnek. Az istenimádat a tudatos és örömteli felismerése és elismerése a Teremtők és teremtményeik közötti bensőséges és személyes kapcsolat igazságának és tényének. Az istenimádat minőségét a teremtményi érzékelés mélysége határozza meg; és amint az Istenek végtelen jellemére vonatkozó tudás fejlődik, az istenimádati cselekedet egyre inkább mindent magába foglalóvá válik, míg végül eléri a teremtett lények által megismerhető legfelsőbb élményelvi gyönyörűséget és legnagyszerűbb örömöt.” 27:7.1

6. A kiemelkedő istenimádók végcélja

„Az Ismeretlen Nevűek és Származásúak alkotják a Méltóságra Emelkedett Háromságot-elért Fiak harmadik és utolsó csoportját; ők azok a felemelkedő lelkek, akik az istenimádat képességét magasabb szintre fejlesztették annál, mint amit az idő és tér világairól jövő evolúciós fajok minden más fiai és leányai elértek.” 22:4.1

XIII. AKADÁLYOK ÉS TÉVKÉPZETEK

1. Az istenimádás útjában álló akadályok a mai korban

„A mai ember kellőképen öntudatos a vallást tekintve, azonban az istenimádási szokásait megzavarta és lerontotta az ember felgyorsult társadalmi átalakulása és példátlan tudományos fejlődése. A gondolkodó férfiak és nők újrafogalmazott vallást akarnak, és ez az igény a vallást önmaga átértékelésére fogja kényszeríteni.

A mai kor embere azzal a feladattal szembesül, hogy több emberi értéket kell újragondolnia egyetlen nemzedék alatt, mint a korábbi kétezer év alatt. És mindez a vallás irányában befolyásolja a társadalmi hozzáállást, mert a vallás életmód és gondolkodásmód is.” 92:7.13

2. Az istenimádással kapcsolatos hibás felfogások

„Az erkölcsös viselkedés mindig előzménye a kifejlődő vallásnak és részben még a kinyilatkoztatott vallásnak is, de sohasem előzménye a teljes vallásos tapasztalásnak. A társadalmi szolgálat az erkölcsös gondolkodás és a vallásos élet eredménye. Az erkölcsiség élőlénytani értelemben nem vezet el a vallásos tapasztalás felsőbb szellemi szintjeihez. Az elvont szépség imádása nem azonos az Isten imádásával; a természet magasztalása vagy az egységnek való hódolás ugyancsak nem azonos az Isten imádatával.” 5:5.4

3. Az istenimádás és a miszticizmus viszonya

„A szellemi elmélkedés egészségesebb magatartása a gondolkodó istenimádatban és a köszönetnyilvánító imában lelhető fel. Az egyén és a Gondolatigazítója közötti közvetlen közösség létrejöttét, mint amely Jézus esetében a húsvér testben eltöltött életének utolsó éveiben is végbement, nem szabad összetéveszteni ezekkel az úgynevezett rejtélyes élményekkel. A rejtélyközösség létrejöttéhez hozzájáruló tényezők jelzik az ilyen lelkiállapotok hordozta veszélyt. A rejtélyállapotnak kedveznek az olyan dolgok mint: a testi fáradtság, a böjtölés, a lelki egyensúly megbomlása, az elmélyült műélvezet, az eleven nemi ingerek, a félelem, a szorongás, a düh és a vad tánc. Az ilyen előkészítés eredményeként megjelenő anyag nagy része a tudatalatti elméből származik.” 100:5.10

ISTENIMÁDÁS A BIBLIÁBAN

I. SZEMÉLYES ISTENIMÁDAT

„Szívem mélyéből dicsőítem az Urat (...)” Zsolt. 111:1

„[A]kik lélekben szolgálunk Istennek (...)” Fil. 3:3

„[I]gazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát.” Jn. 4:23

„Uradat, Istenedet imádd és csak neki szolgálj!” Lk. 4:8

„De én dicsőítem az Urat, aki igazságban honol.” Zsolt. 7:18

„Napjában hétszer zengem dicséreted (...)” Zsolt. 119:164

„Józsue arcra borult előtte a földön, hódolt előtte (...)” Józs. 5:14

„Adjátok meg az Úrnak a nevét megillető dicsőséget, és szent udvarában imádjátok az Urat!” Zsolt. 29:2

„Jób ekkor (...) a földre borult és imádkozott.” Jób 1:20

Istendicsőítő zsoltárok: 100, 104, 113-118, 136, 145, 150.

II. KÖZÖSSÉGI ISTENIMÁDAT

„[A] közösségben dicsőítlek téged.” Zsolt. 22:23

„Az egek dicsőítik csodáidat, Uram, a szentek közössége áldja hűségedet.” Zsolt. 89:6

„[É]n (...) házadba léphetek, és szent templomod előtt leborulhatok (...)” Zsolt. 5:8

„Két ember fölment a templomba imádkozni (...)” Lk. 18:10

„Összejöveteleinkről ne maradjunk el (...)” Zsid. 10:25

„Adjanak hálát neki a nép gyülekezetében! A vének tanácsában dicsőítsék!” Zsolt. 107:32

A dicséret az istenimádás része. A dicséret valahol az imádkozás és az istenimádás között helyezhető el, és hálaadással hozható összefüggésbe. A dicséret zenéhez – énekkarhoz kötődik.

Foundation Info

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Urantia Foundation, 533 W. Diversey Parkway, Chicago, IL 60614, USA
Tel: +1-773-525-3319; Fax: +1-773-525-7739
© Urantia Foundation. Minden jog fenntartva.