32. Ima és istenimádat

   
   Bekezdésszámozás: Be | Ki
Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

32. IMA ÉS ISTENIMÁDAT

I. Az istenimádás természete
II. A véletlen és a szerencse
III. A kísértetkultusz
IV. Félelem a haláltól
V. Bűvtárgyak
VI. Varázslás és varázserejű tárgyak
VII. Megváltás és a szentségek
VIII. Papok és szertartások
IX. Miszticizmus és révület
X. Az ima kialakulása
XI. Az ima területe
XII. A hatékony ima feltételei
XIII. Igaz istenimádat
XIV. Igazi vallás
XV. Vallás és civilizáció
XVI. Kinyilatkoztatás

I. AZ ISTENIMÁDÁS TERMÉSZETE

1. Tétel: A kezdetleges vallás biológiai eredetű. Az ember a félelmeiből és az ábrándképeiből teremt vallást.

„A kezdetleges vallás élőlénytani eredetű, természetes evolúciós fejlődésű, függetlenül az erkölcsi képzettársításoktól és minden szellemi befolyástól. A felsőbbrendű állatoknak vannak félelmeik, de nincsenek ábrándképeik, ennélfogva vallásuk sincs. Az ember a félelmeiből és az ábrándképei révén teremti meg a maga kezdetleges vallásait.” 85:0.1

2. Tétel: A korai időkben az imádatot az ember közelében lévő természeti dolgok gerjesztették.

„Az emberi faj evolúciójában az imádat kezdetleges megjelenési formái már jóval az előtt megvoltak, hogy az emberi elme képessé vált volna a jelenlegi élet és az azt követő lét olyan sokrétűbb fogalmainak kialakítására, melyet már méltán lehetne vallásnak nevezni. A korai vallás a jellegét tekintve teljes mértékben értelmi volt és teljesen a képzettársított körülményekre épült. Az imádat tárgya teljesen a képzeletre ható volt; azokból a természeti dolgokból álltak, melyek közvetlenül az ember közelében voltak, vagy amelyek az együgyű, fejletlen urantiaiak mindennapos tapasztalásaiban [különös jelentőséggel bírtak].” 85:0.2

3. Tétel: Az ember mindent imádott a föld színén — beleértve önmagát is.

„Valamikor a halandó ember mindent imádott a föld színén, beleértve önmagát is. Imádva tisztelt minden elképzelhető dolgot az égben és a földfelszín alatt is.” 85:0.4

4. Tétel: A imádat első tárgya egy kő volt.

„A fejlődő ember imádatának első tárgya a kő volt. A dél-indiai kateri nép még mindig egy sziklát imád, mint ahogy számos törzs is Észak-Indiában. Jákob azért aludt egy sziklán, mert tisztelte azt; még fel is szentelte. Rákhel számos szent kavicsot rejtegetett a sátrában.” 85:1.1

5. Tétel: A sírkövek a kőimádás fennmaradt jelképei.

„Valójában minden visszamaradt törzs és nép körében a köveket még mindig babonás tisztelet övezi. A kőimádás még mindig elterjedt dolog a világon. A sírkő azoknak a képeknek és bálványoknak a fennmaradt jelképe, melyeket az emberek a kísértetekkel és az eltávozott embertársaik szellemével kapcsolatos hiedelmek szerint véstek a kőbe.” 85:1.4

6. Tétel: A dombokat és a hegyeket már kezdettől fogva imádták; istenek éltek a hegyekben, démonok a barlangokban.

„A kőimádást a hegyimádás követte, és az első imádott hegyek nagy kőképződmények voltak. Rövidesen szokássá lett az a hiedelem, hogy istenek laknak a hegyekben, így a magaslatokat e további okból is imádták. Az idő múlásával bizonyos hegyekhez bizonyos isteneket társítottak és ezért azok szentté váltak. A tudatlan és babonás őslakosok hittek abban, hogy az alvilágba barlangok vezetnek, ahol rossz szellemek és démonok lakoznak, szemben a hegyekkel, melyekhez a jó szellemek és istenségek később kifejlődő fogalmait kapcsolták.” 85:1.5

7. Tétel: A növényektől először féltek, majd imádták őket. A bódító italok elbűvölték az ősi embert.

„A növényektől az azokból nyerhető bódító levük miatt először féltek, majd imádták őket. Az ősember azt hitte, hogy a mámor istenivé tesz. Az ilyen tapasztalásban valami szokatlan és szent dolgot véltek felfedezni. Még a legújabb időkben is »spiritusznak« nevezik a szeszt.

A korai ember félelemmel és babonás áhítattal tekintett a csírázó magra. Nem Pál apostol volt az első, aki mély szellemi tanulságokat vont le a csírázó magból és alapozott rá vallási tanokat.” 85:2.1

8. Tétel: A faimádás kultusza a legősibb vallások közé tartozik.

„A faimádó közösségek a legrégibb vallási csoportok közé tartoznak. Minden korai házasságot fa alatt tartottak, és gyermeket akaró nőket néha az erdőben lehetett látni, amint gyöngéden átkaroltak egy vastag tölgyet. Sok növényt és fát tiszteltek valós vagy vélt gyógyhatásuk miatt. A vadak azt hitték, hogy minden vegyi hatás a természetfeletti erők közvetlen tevékenységének az eredménye.” 85:2.3

9. Tétel: A varázsvessző és „a fán való lekopogás” az ősi fakultusz emlékei.

„Az ősi fatiszteletből megmaradt emlék az a hiedelem is, hogy a földalatti vizet és nemesfémeket egy fából készült vesszővel meg lehet találni. A májusfa, a karácsonyfa és a fán való lekopogás babonás szokása is a faimádás ősi szokásainak és a későbbi fatiszteleteknek sajátos formában való fennmaradása.” 85:2.5

10. Tétel: Az ősember társaként ismerte el a felsőbbrendű állatokat — még mélyen tisztelte és imádta is őket.

„Az ősember különös és társként való elismerési érzéseket táplált a felsőbbrendű állatok iránt. Az ősei ezekkel az állatokkal éltek együtt, sőt párosodtak is velük. Dél-Ázsiában már korán hittek abban, hogy az emberek lelke állati alakban tér vissza a földre. E hiedelem az állatimádás még korábbi szokásának a túlélése volt.

A korai emberek az erejükért és ügyességükért tisztelték az állatokat. Azt hitték, hogy bizonyos teremtmények jó szaglása és kiváló látása szellemi irányításra utal. Minden állatot imádott valamikor valamely törzs. Az imádat e tárgyai között voltak félig embernek, félig állatnak tekintett teremtmények is, mint például a kentaurok és a sellők.

A héberek a kígyókat egészen Ezékiás király koráig imádták, és a hinduk még mindig barátkoznak a házi kígyóikkal. A kínaiak sárkányimádása a kígyótisztelet továbbélése.” 85:3.1

11. Tétel: Az ősi ember szellemeket látott a bugyogó forrásokban és dühöngő zuhatagokban. A bemerítkezés vallási szertartás lett.

„Az emberiség imádta a földet, a levegőt, a vizet és a tüzet. Az ősi emberfajták hódoltak a forrásoknak és imádták a folyókat. Mongóliában még ma is erőteljes folyótisztelet virágzik. A keresztelés vallási szertartás lett Babilóniában, a kríkek pedig az éves szertartásos fürdést gyakorolták. Az ősök könnyen el tudták képzelni, hogy szellemek laknak a bugyogó és ömlő forrásokban, a rohanó folyókban és a dühöngő zuhatagokban. A mozgó víztömegek ezen együgyű elmékben a szellem által való éltetéssel és a természetfeletti erőkkel kapcsolatos hiedelmek élénk képzetét keltette. Néha a fuldokló embertől is megtagadták a segítséget, mert attól féltek, hogy valamilyen folyóistent magukra haragítanak.” 85:4.1

12. Tétel: A felhő, a jégeső, a szélvihar, a mennydörgés és a villámlás lenyűgözte az ősi embert.

„Mind a felhőket, az esőt és a jégesőt számos fejletlen törzs és sok korai természetimádás-fajta félte és imádta. A mennydörgéssel és villámlással járó szélviharok mindennél nagyobb bámulatot váltottak ki az ősemberben. Olyannyira lenyűgözték őt ezek az elemi zavarok, hogy a mennydörgést valamely haragvó isten hangjának vélte. A tűz imádása és a villámlástól való félelem összekapcsolódott és széles körben elterjedt számos korai csoportnál.” 85:4.3

13. Tétel: A természetimádás vezetett el a nap, a hold és a csillagok istenítéséhez.

„A sziklák, a hegyek, a fák és az állatok imádása az elemek félelmes hódolatán keresztül fejlődött a nap, a hold és a csillagok istenítéséig. Indiában és másutt is a csillagokat úgy tekintették, mint ama nagy emberek megdicsőült lelkeit, akik elhagyták a húsvér testbeli életet. A káld csillagtisztelet követői magukat az ég-atya és a föld-anya gyermekeinek tekintették.” 85:5.1

14. Tétel: A napisten volt a szűztől-született megmentő fiak rejtélyes atyja.

„A napistenről úgy tartották, hogy ő a szűztől-született végzet-fiak apja, akiket mindegyre úgy tekintettek, mint akiket a kegyelt emberfajták a megmentőikül kaptak. E természetfeletti gyermekeket mindig kitették hányódni valamely szent folyón, hogy azután valamilyen rendkívüli módon megmeneküljenek, felnőve pedig csodálatos személyekké és a népeik megszabadítóivá legyenek.” 85:5.3

15. Tétel: A tüzet hosszú időn keresztül imádták, s e tisztelet Perzsiában érte el a tetőpontját.

„A fejletlen, félelem-uralta halandók elméjében a tűz fogalma keveredett a varázslással. A varázslás megszállottja élénken emlékszik az egyetlen pozitív eredményre, melyre a varázsszabályainak alkalmazása során jutott, közben pedig közönyösen megfeledkezik a sok negatív eredményről, tökéletes kudarcról. A tűzimádás a legteljesebb formájában Perzsiában jelent meg, ahol sokáig fenn is maradt. Némely törzs úgy imádta a tüzet, mint egy istenséget magát; más törzsek úgy tisztelték, mint az általuk imádott istenségek megtisztító és megnemesítő szellemének lángoló jelképét. A Vesta-szüzeket a szent tüzek őrzésével bízták meg, és a huszadik században a gyertyák még mindig sok vallási esemény formai kellékeként égnek.” 85:4.4

16. Tétel: Az ember saját magát is imádta — beleértve az elmebajosokat, a nyavalyatörősöket és a gyengeelméjűeket is.

„Miután az ember a föld színén és a mennyekben már mindent imádott, nem tétovázott ugyanilyen imádattal fordulni önmaga felé. A tudatlan vadember nem tesz világos különbséget vadállatok, emberek és istenek között.

A korai ember minden nem szokványos személyt emberfelettinek tekintett, és olyannyira félte e lényeket, hogy félelemmel vegyes bámulattal viseltetett irántuk; bizonyos fokig valóságosan istenként imádta őket. Még az ikerszülést is nagyon jó szerencsének vagy nagyon is balszerencsés dolognak tekintette. Az elmebajosokat, nyavalyatörősöket és gyengeelméjűeket gyakran imádták az épelméjű társaik, akik azt hitték, hogy az ilyen furcsa lényeket istenek szállták meg. A papokat, királyokat és látnokokat is imádták; a régi idők szent embereire úgy tekintettek, mint akik istenségtől kapnak ösztönzést.” 85:6.1

17. Tétel: A természetimádás ugyan természetes úton bukkant fel, segítette annak kibontakozását a hatodik elmeszellem-segéd működése.

„Úgy tűnhet, hogy a természetimádás természetes úton és külső kényszer nélkül bukkant fel az ősi férfiak és nők elméjében, és csakugyan így történt; de ugyanezen fejletlen elmékben mindvégig működött a hatodik szellem-segéd, melyet e népeknek az emberi törzsfejlődés e szakaszának irányító hatásául adományoztak. És e szellem folyamatosan ösztökélte az emberi faj istenimádati vágyát, függetlenül attól, hogy annak első megnyilvánulásai milyen kezdetlegesek voltak. Az istenimádat szelleme adott az embernek határozott késztetést az imádatra, függetlenül attól, hogy az állati félelem serkentette az imádat kifejeződését, és hogy annak korai gyakorlása a természeti tárgyakra összpontosult.” 85:7.1

18. Tétel: Az ősi ember nem tudott különbséget tenni a félelem, az óvakodás, a tisztelet és az imádás között. A bölcsesség fejlesztette mindezeket valódi vallássá.

„Emlékeznetek kell arra, hogy az érzés, és nem a gondolkodás az, ami vezérlő és szabályozó hatást gyakorol minden evolúciós fejlődésre. A fejletlen elmék számára csekély különbség van a félelem, az óvakodás, a tisztelet és az imádás között.

Amint az imádatkésztetést bölcsesség — elmélyült és élményelvi gondolkodás — serkenti és irányítja, megkezdődik annak átalakulása a valódi vallás jelenségévé.” 85:7.2

19. Tétel: Az ember első félelmei úgy váltak vallásivá, ahogy a természet megszemélyesült, szellemiesült és később megistenült.

„A vallásnak az azt megelőző és kezdetleges imádatkésztetésből való kialakulása nem függ a kinyilatkoztatástól. Az emberi elmének az egyetemes szellemadomány hatodik és hetedik elmesegédjének közvetlen befolyása alatti szokványos működése tökéletesen elégséges e fejlődés biztosításához.

Az embernek a természeti erőktől való legkorábbi, a vallási szintet el nem érő félelme úgy vált fokozatosan vallási jellegűvé, hogy a természet megszemélyesült, szellemiesült és később megistenült az emberi tudatban. A vallás kezdetleges fajtája ezért természetes élőlénytani következménye volt a fejlődő állati elmék lélektani tehetetlenségének, mely akkor jelentkezett, amint ezen elmék fogalmakat alkottak a természetfelettiről.” 86:0.1

II. A VÉLETLEN ÉS A SZERENCSE

1. Tétel: A korai ember a véletlentől való félelemben élt — szerencsejáték volt a létezés.

„A korai ember bizonytalanságban és a véletlentől — a balszerencsétől — való állandó félelemben élt. Az élet izgalmas kockajáték volt; szerencsejáték volt a létezés. Nem csoda, hogy a részben polgárosodott emberek még mindig hisznek a véletlenben és hajlamot mutatnak a szerencsejáték iránt. Az ősember két meghatározó érdek között őrlődött: a kapni valamit semmiért szenvedélye és a semmit sem kapni valamiért félelme között. És e létezési szerencsejáték volt a korai vadember elméjének fő érdeklődési területe és ez igézte meg a legjobban.” 86:1.4

2. Tétel: Még a bölcs is azt mondta: „Nem a gyorsaké a futás, és nem az erőseké a viadal”.

„A véletlenről és a szerencséről alkotott eme képzet erősen áthatotta az összes ősi nép életfelfogását. Még az újabb időkben is az áll Salamon bölcseletében: »Fordítván magamat láttam, hogy nem a gyorsaké a futás, és nem az erőseké a viadal, és nem a bölcseké a kenyér, és nem az okosoké a gazdagság, és nem a tudósoké a kedvesség; hanem végzet és véletlen szerint lesznek mindezek. Mert nem is tudja az ember az ő végzetét; mint a halak, melyek megfogatnak rossz hálóban, és mint a madarak, melyek megfogatnak a tőrben, miképpen ezek, azonképpen megfogatnak az emberek fiai a rossznak idején, mikor az eljön reájuk hirtelenséggel.«” 86:1.6

3. Tétel: A korai időkben a vallást a szerencse elem határozta meg — a jószerencse és a balszerencse.

„A természetes imádatkésztetéstől függetlenül a korai evolúciós vallás gyökerei az embernek a véletlen dolgokkal — az úgynevezett szerencsével, a mindennapos történésekkel — való tapasztalataiból erednek. Az ősember élelemre vadászó lény volt. A vadászat eredménye szükségképpen változó, és ez eredményez bizonyos olyan tapasztalatokat, melyeket az ember úgy értelmez, mint jószerencse és balszerencse. 86:1.1

4. Tétel: Az ősi ember úgy hitte, hogy az élettel járó gyötrelmeket szellem okozza.

„Az életért való küzdelem olyan fájdalmas, hogy bizonyos visszamaradt törzsek még ma is üvöltenek és jajgatnak minden napfelkeltekor. Az ősember állandóan azt kérdezte, hogy »Ki gyötör engem?« És mivel nem talált anyagi forrást a szenvedéseihez, valamilyen szellemi magyarázat mellett döntött. És így született meg a vallás a rejtélyes dolgoktól való félelemből, a nem látható dolgok félelemmel vegyes tiszteletéből és az ismeretlentől való rettegésből. A természetfélelem a létért való küzdelem egy tényezője lett, először a véletlen, majd pedig a rejtély miatt.” 86:2.2

5. Tétel: A vadember mindent megszemélyesített — a természetet és a véletlent is.

„A vadember igyekszik minden nem megfogható és elvont dolgot megszemélyesíteni, és így a természet és a véletlen kísértetekként — szellemekként — és később istenekként személyesül meg.” 86:2.3

6. Tétel: A véletlen olyan szó, melynek jelentése, hogy az ember túl tudatlan vagy túl lusta ahhoz, hogy meghatározza az okokat.

„A véletlen olyan szó, melynek jelentése, hogy az ember túl tudatlan vagy túl tunya ahhoz, hogy meghatározza az okokat. Az emberek akkor tekintik a természeti jelenséget véletlen eseménynek vagy balszerencsének, amikor híján vannak a kíváncsiságnak és a képzelőerőnek, amikor a fajtájukból hiányzik a kezdeményezőkészség és a kalandvágy.” 86:2.5

7. Tétel: Később a jószerencse összekapcsolódott a jó szellemekkel, a balszerencse pedig a rossz szellemekkel.

„Az evolúció előrehaladásával a jószerencse összekapcsolódott a jó szellemekkel, a balszerencse pedig a rossz szellemekkel. A változó környezethez való kényszerű alkalmazkodással járó kényelmetlenséget rossz szerencsének tekintették, a szellemkísértetek elégedetlenségének. Az ősember a maga veleszületett imádatkésztetéséből és a véletlenről alkotott helytelen képzeteiből lassan vallást alakított ki. A polgárosodott ember biztosítási rendszereket bocsát rendelkezésre e véletlenszerű körülményekkel való megbirkózáshoz; a mai tudomány mennyiségtani módszerekkel dolgozó adatsor-vizsgálót állít a kitalált szellemek és szeszélyes istenek helyébe.” 86:6.4

8. Tétel: A vadember készségesen megfizette a félelem, a rettegés és a papi ajándékok díjait azért, hogy a balszerencse elleni varázslási biztosítást élvezhesse.

„A vadember a biztosítás szükségét érezte, és ezért készségesen megfizette a félelem, a babonaság, a rettegés és a papi ajándékok terhes díjait azért, hogy a balszerencse elleni varázslási biztosítás elvét kövesse. A kezdetleges vallás egyszerűen csak a biztosítási díjak megfizetését jelentette az erdők veszélyei ellen; a polgárosodott ember az ipari balesetekkel és a mai életmód követelményeivel szemben fizet anyagi biztosítási díjakat.” 86:7.1

9. Tétel: A modern ember elvette a biztosítási üzletet a papoktól és a gazdaság területére helyezi át.

„A mai társadalom elveszi a biztosítási üzletet a papoktól és a vallástól, és a gazdaság területére helyezi át. A vallást egyre inkább a síron túli életre vonatkozó biztosítás foglalkoztatja. A mai emberek, legalábbis a gondolkodók, többé már nem fizetnek feleslegesen biztosítási díjat a szerencse szabályozása céljából. A vallás lassan magasabb bölcseleti szintekre emelkedik, szemben a korábbi rendeltetésével, amikor még balszerencse elleni biztosítási rendszerként működött.” 86:7.2

10. Tétel: A vallás révén igazodott az ember a félelemmel és a véletlen dolgokkal kapcsolatos képzetekhez; a vallási imádat balszerencse elleni biztosítás volt.

„A vallás képviseli az ember igazodását a véletlen dolgok rejtélyes voltával kapcsolatos ábrándképekhez. A szellemfélést és az azt követő szellemimádást balszerencse elleni biztosításként, jóléti politikaként vették fel.” 87:5.2

III. A KÍSÉRTETKULTUSZ

1. Tétel: A kísértetfélés volt a forrása a világ vallásának.

„A kísértetfélés volt a forrása az összes világvallásnak; és korszakokon át számos törzs ragaszkodott az egy kísértetosztály régi hiedelméhez. Azt tanították, hogy az embernek akkor van jószerencséje, amikor a kísértet örül, balszerencséje pedig akkor, amikor mérges.” 87:4.1

2. Tétel: Később kialakult a jó szellemek — megdicsőült kísértetek — felfogása. A kétféle szellem képzete teret nyert szerte a világon.

„A kísértetfélés terjedésével az emberek felsőbbrendű szellemeket is elismertek, olyan szellemeket, melyeket nemigen tudtak egyértelműen azonosítani egyetlen emberi egyeddel sem. Ezek olyan megfelelt vagy megdicsőült kísértetek voltak, akik a fejlődésük során a kísértetföld területén túljutva elérték a szellemföld felsőbb vidékeit.

A kétféle szellemkísértet képzete lassan, de biztosan teret nyert szerte a világon. Ezen új, kettős szellemelvűségnek nem kellett törzsről törzsre terjednie; az egész világon egymástól függetlenül ütötte fel a fejét. A gyarapodó evolúciós értelemre gyakorolt hatásában valamely képzet erőssége nem annak valóságosságában vagy ésszerűségében rejlik, hanem annak életszerűségében, valamint a kész és egyszerű alkalmazhatóságának egyetemességében.” 87:4.2

3. Tétel: E kettős szellemfelfogás a magyarázata a jószerencsének és a balszerencsének.

„Amikor a jó és a rossz szellemek tantétele végül megérett, minden vallási hiedelem közül a legelterjedtebbé és legtartósabbá vált. E kettősség nagy vallásbölcseleti haladást jelentett, mert képessé tette az embert a jószerencse és a balszerencse megmagyarázására, s ugyanakkor az ember hihetett a bizonyos mértékben következetesen viselkedő halandó-feletti lényekben.” 87:4.5

4. Tétel: Az ősember úgy tekintett a szellemekre, mint amelyek korlátlan jogokkal rendelkeznek, kötelezettségeik viszont nincsenek.

„Az ősember úgy tekintett a szellemekre és kísértetekre, mint amelyek csaknem korlátlan jogokkal rendelkeznek, kötelezettségeik viszont nincsenek; a szellemekről úgy gondolták, hogy úgy tekintik az embert, mint akinek számos kötelezettsége van, de nincsenek jogai. A szellemekről azt hitték, hogy lenézik az embert, mert az folyton hibázik a szellemi kötelességei teljesítésében.” 87:5.1

5. Tétel: Az emberek azért beszéltek lekicsinylően magukról, hogy ne keltség fel a szellemek féltékenységét. Mindez elvezetett a polgárias szerénység és tartózkodás kialakulásához.

„Az elfogadott módszer annak megelőzésére, hogy a szellemek féltékennyé váljanak az ember jólétére, az volt, hogy szitkokat szórtak valamely szerencsés vagy nagyon kedvelt dologra, illetőleg személyre. Innen ered az a szokás, hogy hízelgésből lekicsinylő megjegyzéseket tesznek magukra vagy a családjukra, és ez később polgárias szerénységgé, tartózkodássá és udvariassággá fejlődött. Ugyanezen erőtől hajtva divat lett rútnak kinézni. A szépség kiváltotta a szellemek irigységét; ez bűnös emberi büszkeségre vallott. A vadember csúfnevet keresett magának. A tisztelet e jellemzője nagy hátrányt jelentett a művészet fejlődésének, és sokáig komor és rút képet festett a világról.” 87:5.7

6. Tétel: A kísértetek kiengesztelésére és a szellemek megvesztegetésére irányuló erőfeszítések új világszemlélet kialakulásához vezettek.

„A szellemek szándékát és akaratát baljóslatú jelek, jóslatok és előjelek segítségével tanulmányozták. És e szellemüzeneteket megérzés, jövőbelátás, varázslás, próbák és csillagjóslás révén fordították le. Az egész tiszteletfajta egy olyan rendszer volt, melyet arra terveztek, hogy a szellemeket e burkolt megvesztegetésen keresztül kiengeszteljék, kielégítsék és lefizessék.

És így nőtte ki magát egy új és elterjedt világszemlélet, mely a következőkből állt:

1. Kötelesség — azok a dolgok, melyeket meg kell tenni annak érdekében, hogy a szellemek szándéka kedvező, vagy legalábbis semleges legyen.

2. Helyes cselekvés — a helyes viselkedés és szertartások, melyek rendeltetése a szellemek hathatós megnyerése az egyén ügyének.

3. Igazság — a szellemek és ennélfogva az élet és halál helyes megértése és az azokhoz való megfelelő hozzáállás.” 87:5.9

7. Tétel: Az ember eleinte a kísértetek megvesztegetésére törekedett, majd szertartásokat talált ki a szellemi segítség kikényszerítésére.

„E tiszteletfajta első napjaiban az embernek a kísértetműködés befolyásolására irányuló erőfeszítései a szellem kegyének elnyerésére korlátozódtak, vesztegetéssel kísérletezett a balszerencse megváltása érdekében. Ahogy a kísértettisztelet a fejlődése során eljutott a jó és a rossz szellemek fogalmához, e szertartások jellegükben igenlőbb próbálkozásokká váltak, mégpedig a jószerencse elnyerésére irányultak. Az ember vallása többé már nem teljesen nemleges természetű volt, és nem is hagyott fel a jószerencse elnyerésére való törekvésekkel; rövidesen olyan rendszereket kezdett el kidolgozni, melyek révén szerinte képes volt kikényszeríteni a szellemek együttműködését. A tisztelethívő többé már nem állt védtelenül a szellemekre vonatkozó, maga által kiagyalt képzelődésekből eredő szüntelen igényekkel szemben; a vadember ekkoriban kezdett el kidolgozni olyan fegyvereket, melyekkel kikényszeríthette a szellemműködést és a szellemi segítségnyújtást.” 87:6.2

8. Tétel: A kísértettisztelet elkerülhetetlenné tette az ősök imádását.

„A fejlődő kísértettisztelet az ősök imádását elkerülhetetlenné tette, hiszen az lett az összekötő kapocs a közönséges kísértetek és a felsőbbrendű szellemek, a kifejlődő istenek között. A korai istenek egyszerűen megdicsőült, eltávozott emberek voltak.

Az ősök imádása eredetileg inkább félelem volt, mint imádat, de az ilyen hiedelmek határozottan hozzájárultak a kísértetfélés és kísértetimádás elterjedéséhez. A korai ős-kísértet tiszteletfajták hívei még ásítani is féltek, mert esetleg egy rosszindulatú kísértet ilyenkor a testükbe költözhetett.” 87:3.1

9. Tétel: Az evolúciós vallás az embernek az ismeretlentől, a megmagyarázhatatlantól és a felfoghatatlantól való félelméből született. Közbenjárókon keresztül eljutott az Isten felfogásáig, aki a szeretet.

„Az evolúciós vallás egy egyszerű és rendkívül erős félelemből születik, abból a félelemből, mely elönti az emberi elmét, amikor az az ismeretlennel, a megmagyarázhatatlannal és a felfoghatatlannal kerül szembe. A vallás végül eljut a mindenható szeretet mélységesen egyszerű felismeréséhez, ahhoz a szeretethez, mely ellenállhatatlanul söpör végig az emberi lelken, amikor az végre megérti, hogy az Egyetemes Atya végtelen rokonszenvvel viseltetik a világegyetem fiai iránt. De a vallásfejlődés kezdete és betetőzése között ott vannak a sámánok hosszú korszakai, akik közvetítőkként, tolmácsokként és közbenjárókként állnak az ember és az Isten között.” 90:0.3

IV. FÉLELEM A HALÁLTÓL

1. Tétel: Az ősember számára a halál a véletlen és a rejtély zavarba ejtő keverékét alkotta. A nem erőszakos halált félelmetes csapásnak tekintették.

„A fejlődő ember számára a halál jelentette a legnagyobb megrázkódtatást, a véletlen és a rejtély leginkább zavarba ejtő keverékét. Nem az élet szentsége, hanem a halál megrázkódtatása ösztönözte a félelmet és támogatta hatékonyan a vallást. A vad népek körében a halál rendszerint erőszak eredménye volt, így a nem erőszakos halál nagyon rejtélyes dolog lett előttük. A halál, mint az élet természetes és várható vége nem tudatosult világosan a fejletlen népekben, és számos korszaknyi időre volt szüksége az embernek ahhoz, hogy felismerje annak elkerülhetetlenségét.

A korai ember tényként fogadta el az életet, míg a halált valamiféle csapásnak tekintette.” 86:3.1

2. Tétel: Az álom valóságos volt a vadember számára.

„A halandói személyiség anyagin túli szakaszának fogalma a mindennapi élet történései és a kísértetálmok nem tudatos és tisztán véletlenszerű társításából született meg. Az eltávozott főnökről való egyidejű álmodás a törzs több tagja esetében meggyőző bizonyítékot szolgáltatónak tűnt arra, hogy az öreg főnök valamilyen formában tényleg visszatért. Ez teljesen valóságos volt az ilyen álomból izzadtan, remegve és kiabálva felébredt vadember számára.” 86:4.1

3. Tétel: Az álmokból született a jövőbeli életbe vetett hit.

„A jövőbeli létezésben való hit álomeredete megmagyarázza azt a hajlamot, hogy az ember a nem látható dolgokat miért mindig a látható dolgok segítségével képzeli el. És ezen új álom-kísérteti jövőbeli élet fogalma ekkor kezdett hatékony ellenszerévé válni az önfenntartás élőlénytani ösztönével társult halálfélelemnek.” 86:4.2

4. Tétel: Az „élet leheletét” tekintették az élők és a holtak közötti különbségnek.

„A korai ember szintén sokat foglalkozott a lélegzetével, különösen a hideg éghajlatokon, ahol a lehelet felhőként látható is volt. Az élet leheletét tekintette az egyetlen, az élőket a holtaktól elválasztó jelenségnek. Tudta, hogy a lehelet el tudja hagyni a testet, és az álmai azokról a különös dolgokról, melyeket alvás közben tett, meggyőzték arról, hogy valami testetlen dolog is van az emberi lényben. Az emberi lélekről alkotott legkezdetlegesebb felfogás, a kísértet képzete a lélegzet-álom eszmerendszeréből ered.” 86:4.3

5. Tétel: A kísértetkultusz vezetett el az újratestesülések sorozatába vetett hithez.

„A halál utáni továbbélés kezdetleges tantétele nem szükségképpen jelentette a halhatatlanságban való hitet. Azok a lények, akik nem tudtak húsznál tovább számolni, aligha voltak képesek felfogni a végtelenséget és az örökkévalóságot; inkább az ismétlődő megtestesülésekben gondolkodtak.” 86:4.5

6. Tétel: Az ember álombeli mását nevezték kísértetnek, szellemnek, árnynak, rémnek és később léleknek.

„Az ember nem anyagi részét nevezték kísértetnek, szellemnek, árnynak, rémnek, jelenésnek és később léleknek. A lélek már korán az ember álombeli mása volt; minden tekintetben pontosan olyan volt, mint a halandó maga, eltekintve attól, hogy nem volt érzékeny az érintésre. Az álombéli másban való hit közvetlenül elvezetett ahhoz a képzethez, hogy minden eleven és holt dolognak éppúgy van lelke, mint az embereknek. E fogalom miatt sokáig megmaradt a természeti szellemekben való hit; az eszkimók még mindig hisznek abban, hogy a természetben mindennek van szelleme.” 86:5.1

7. Tétel: A haláltól azért féltek, mert a halállal egy újabb kísértet jelent meg, amellyel az embernek meg kellett küzdenie.

„A haláltól azért féltek, mert a halál egy újabb kísértetnek a fizikai testéből való megszabadulását jelentette. Az ősök minden tőlük telhetőt megtettek, hogy megakadályozzák a halált, hogy elkerüljék az újabb kísértettel való kényszerű küzdelemmel járó gondot. Mindig is nagyon törekedtek arra, hogy a kísértetet a halál helyszínétől való távozásra bírják, hogy rávegyék a holtak földjére való elindulásra. A kísértettől a leginkább abban az átmeneti időszakban féltek, amely a feltételezésük szerint a halál beálltakori megjelenése és a kísértetek hazájába való későbbi elindulása között eltelt, mely utóbbi az álmennyre vonatkozó homályos és kezdetleges fogalom volt.” 87:1.1

8. Tétel: A kísértetfélés indította útjára az ember evolúciós vallását, és az ember nem is fog lehorgonyozni addig, amíg el nem éri az Istenséget.

„Az ember hosszú és elkeseredett küzdelmet vívott a kísértetimádással. Az emberi történelemben semmi más nem volt képes több szánalom keltésére, mint az embert a kísértetszellem-félés nyomorult rabszolgájaként ábrázoló kép. De éppen e félelem megszületésével indult el az emberiség a vallási evolúció egy magasabb szintje felé. Az emberi képzelet eltávolodik a sajátlényeg partjaitól és addig nem fog újra horgonyt vetni, míg el nem éri egy igazi Istenség, egy valódi Isten fogalmát.” 87:0.2

9. Tétel: A holttestet sohasem hagyták sötétben. Még mindig gyertyát gyújtunk.

„Az ősök hitték, hogy fényt kell biztosítani a holttestnek; a holttest sohasem maradhatott sötétben. A huszadik században még mindig gyertyát gyújtanak a halottas szobákban, és az emberek még mindig virrasztanak a halott mellett. Az úgynevezett polgárosodott ember még messze nem tisztította meg teljesen az életfelfogását a holttestektől való félelemtől.” 87:1.4

10. Tétel: A temetési szolgálat az ember azon törekvéséből ered, hogy megszabaduljon a kísértettől.

„A temetési szolgálat az ember azon törekvéséből ered, hogy rábírja a kísértetlelket a jövőbeli otthonába való elindulásra, a temetési beszédet pedig eredetileg arra találták ki, hogy az új kísértetet útbaigazítsák. Szokás volt élelmet és ruházatot biztosítani számára az útra, e dolgokat a sírban vagy annak közelében helyezték el. A vadember hitte, hogy három nap és egy év közötti időtartam szükséges a »kísértet elűzéséhez« — vagyis ahhoz, hogy a sír közeléből eltűnjön. Az eszkimók még mindig hiszik, hogy a lélek három napig a testtel marad.” 87:2.3

11. Tétel: A kísértet kiengesztelése megelőzte a szellemhez való folyamodást; az első imádási cselekedetek védekezési jelenségek voltak, nem hódolatiak.

„A vallásban a kísértet kiengesztelésének nemleges jellegű programja jóval megelőzte a szellem kényszerítésének és a szellemhez való folyamodásnak az igenlő jellegű programját. Az ember által gyakorolt imádás első cselekedetei védekezési jelenségek voltak, nem hódolatiak. A mai ember bölcs dolognak tartja, hogy biztosítsa magát a tűz ellen; a vadember ugyanígy bölcs dolognak tartotta, hogy biztosítsa magát a kísértetektől jövő balszerencse ellen. E védelem biztosítására való törekvése képezte a kísértettiszteletek szertartásos eljárásait és szokásait.” 87:2.1

12. Tétel: Az ember természeti környezetet örökölt, társadalmi környezetre tett szert és kísértet környezetet képzelt el magának. Az állam az ő válasza a természeti környezetére, az otthon a társadalmi környezetére, az egyház pedig a csalóka kísértet környezetére.

„Az ember természeti környezetet örökölt, társadalmi környezetre tett szert és kísértet környezetet képzelt el magának. Az állam az ember válasza a természeti környezetére, az otthon a társadalmi környezetére, az egyház pedig a csalóka kísértet környezetére.” 86:6.1

V. BŰVTÁRGYAK

1. Tétel: Az „élet lehelete” korszakokon át fétis volt.

„A fejletlen emberek úgy gondolták, hogy a lélek a lélegzettel van kapcsolatban, és hogy a lélek sajátosságait a lélegzet révén át lehet venni vagy át lehet adni. A bátor főnök rálehelt az újszülött gyermekre, s ezáltal bátorságot öntött belé. A korai keresztények körében a Szent Szellem adományozásának szertartását a jelöltekre való rálehelés kísérte. A Zsoltáros mondta: »Az Úr szavára lettek az egek, és szájának leheletére minden seregük.« Sokáig volt szokás, hogy a legidősebb fiú megpróbálja elkapni a haldokló apja utolsó lélegzetét.” 86:5.13

2. Tétel: Az árnyékot és a tükörképet babonás tisztelet övezte.

„Később az árnyékot félték és tisztelték pont úgy, mint a lélegzetet. Az ember vízi tükörképét néha szintén a kettős sajátlényeg bizonyítékának tekintették, és a tükröket babonás tisztelet vette körül. Még ma is számos polgárosodott személy fordítja a fal felé a tükröt, amikor valaki meghal. Némely visszamaradt törzs még mindig hiszi, hogy a fényképek, rajzok, hasonmások vagy képek a lélek egészét vagy egy részét elveszik a testtől; az ilyen dolgokat tiltják is.” 86:5.14

3. Tétel: A szellem által való megszállás tantétele nem más, mint fetisizmus.

„A szellemnek valamely élettelen tárgyba, állatba vagy emberi lénybe való költözésének eszméje nagyon ősi és nagyon tisztelt hiedelem, mely már a vallás fejlődésének kezdetétől érvényesült. A szellem által való megszállás e tantétele se több, se kevesebb, mint bűvtárgyi hit. A vadember nem szükségszerűen imádja a bűvtárgyat; nagyon is következetesen imádja viszont az abban lakozó szellemet és hódol neki.” 88:0.1

4. Tétel: A nyomorékokat, az elmebajosokat, az epilepsziásokat és a gyengeelméjűeket fétis-személyeknek tekintették. A hisztériásoknak boszorkányerőt tulajdonítottak.

„A púpos és nyomorék gyerekeket bűvtárgyinak tekintették; az elmebajosokat holdkórosoknak tartották. Az ősember nem tudott különbséget tenni a lángelméjű ember és az elmebajos között; a gyengeelméjűeket vagy agyonverték, vagy bűvtárgyi személyiségekké tették. Az önuralom kóros hiánya pedig csak erősítette a boszorkánysággal kapcsolatos közkeletű hiedelmet; a rángógörcsben szenvedők gyakran papok és javas emberek voltak. A részegséget a szellemi megszállottság egyik formájának tekintették; amikor egy vadember mulatni ment, falevelet tűzött a hajába azzal a céllal, hogy a tetteiért ne vállalhasson felelősséget. A mérgek és kábítószerek bűvtárgyi dolgokká váltak; úgy gondolták, hogy azok szellemi megszállottságot okoznak.” 88:1.9

5. Tétel: A relikviákban való hit a fétiskultuszból nőtt ki.

„A kegyeleti tárgyakban való hit az ősi bűvtárgy-tiszteletből ered. A mai vallások kegyeleti tárgyai által megtestesített kísérlet a vadember bűvtárgyainak ésszerűsítésére és arra irányul, hogy az új keletű vallási rendszerekben felemeljék azokat a fennköltség és a tiszteletreméltóság szintjére. Eszerint pogány dolog hinni a bűvtárgyakban és a varázslásban, de teljesen rendjén lévő dolog a szentek testi maradványainak és a csodáknak az elfogadása.” 88:2.2

VI. VARÁZSLÁS ÉS VARÁZSEREJŰ TÁRGYAK

1. Tétel: A modern ember a problémáit a tudománya révén oldja meg, a vadember varázslással próbálkozott. A varázslásnak kettős célja volt.

„A polgárosodott ember a valós környezetének problémáit a tudománya révén oldja meg; a vadember az elképzelt kísértetkörnyezetének valós problémáit varázslással igyekezett megoldani. A varázslás a feltételezett szellemkörnyezet befolyásolási eljárása volt, melynek ügyködése mindig megmagyarázta a megmagyarázhatatlant; a varázslás az önkéntes szellemi együttműködés elnyerésének és a kelletlen szellemi segítség kikényszerítésének módja volt, melyet bűvtárgyak és egyéb, erősebb szellemek igénybevételén keresztül gyakoroltak.

A varázslás, boszorkányság és fekete varázslat célja kettős volt:

1. A jövőbelátás biztosítása.

2. A környezet kedvező irányban való befolyásolása.” 88:4.1

2. Tétel: Az embereknek volt egy mindenki által ismert nevük, és volt egy varázsnevük is, melyet eltitkoltak az idegenek elől.

„Az ősember hitte, hogy a neveket tisztelni kell, különösen az istenek nevét. A nevet létező dolognak, a fizikai személyiségtől független hatásnak tekintették; ugyanolyan nagyra értékelték, mint a lelket és az árnyékot. A nevet kölcsönért elzálogosították; az ember addig nem használhatta a nevét, amíg vissza nem fizette a kölcsönt. Ma az ember a nevét a kötelezvényre írja rá. Az egyén neve hamarosan fontossá vált a varázslásban. A vadembernek két neve volt; a fontosabbikat olyan szentnek tekintették, hogy hétköznapi alkalmakkor nem is használták, innen ered a második vagy hétköznapi név — a becenév. Idegeneknek sohasem mondta meg az igazi nevét. Bármilyen szokatlan természetű tapasztalat arra késztette, hogy nevet változtasson; néha betegség gyógyítása vagy a balszerencse megállítása céljából éltek ezzel. A vadember a törzsfőnöktől való vásárlás révén tehetett szert új névre; s az emberek még ma is vásárolnak címet és rangot. De a legfejletlenebb törzseknél, mint amilyenek az afrikai busmanok is, nem léteznek egyéni nevek.” 88:5.5

3. Tétel: A varázslásból kifejlődött a tudomány; az asztrológiából csillagászat lett; a varázserejű számokból matematika vált.

„A varázslás az evolúciós vallási fa egyik oldalága volt, mely később meghozta egy tudományos korszak gyümölcsét. A csillagjóslásban való hit elvezetett a csillagászat kialakulásához; a bölcsek kövében való hit vezetett a fémművességhez, míg a varázserejű számokban való hit megalapozta a mennyiségtanokat.” 88:6.5

4. Tétel: A varázslás még mindig jelen van — számos régi szókövület a bizonyíték erre, mint pl. a megigézett, az elbűvölő és a csodálkozó.

„A tudomány fokozatosan megtisztítja az életet annak szerencsejáték jellegétől. De ha a mai nevelési módszerek csődöt mondanak, akkor csaknem azonnal visszafordulás következik be a varázslásban való kezdetleges hiedelmekhez. E babonák még mindig jelen vannak számos, úgynevezett polgárosodott néphez tartozó ember elméjében. A nyelv sok olyan kövületet őriz, melyek igazolják, hogy a faj sokáig mártózott a varázslással kapcsolatos babonaságban, mint például az olyan szavak, hogy megigézett, rossz csillagzat alatt született, megszállottságok, sugalmazás, egy-kettőre eltűnik, szellemesség, elbűvölő, villámsújtott, és csodálkozó. És értelmes emberi lények még mindig hisznek a jó szerencsében, a szemmel verésben és a csillagjóslásban.” 88:6.7

5. Tétel: Az ősi varázslás volt a mai tudomány gubója.

„Az ősi varázslás volt a mai tudomány gubója, mely a maga korában nélkülözhetetlen volt ugyan, de ma már nem hasznavehető. És a tudatlan babonaság káprázatai munkáltak az emberek fejletlen elméiben, mígnem a tudomány fogalmai megszülettek. Ma az Urantia ezen értelmi evolúció szürkületi sávjában van. A világ egyik fele türelmetlenül kapdos az igazság fénye és a tudományos felfedezések tényei után, míg a másik fele az ősi babonaság és az alig leplezett varázslás karjában piheg.” 88:6.8

VII. MEGVÁLTÁS ÉS A SZENTSÉGEK

1. Tétel: Az üdvözülés a fogadalmaktól, ígéretektől, esküktől, böjtöléstől és imádkozástól függött. Majd jött az önmegtartóztatás, a szenvedés és a nélkülözés.

„Ez után következtek a szertartásos fogadalmak, melyeket hamarosan a vallási ígéretek és szent eskük követtek. Ezen eskük többségét önkínzás és öncsonkítás kísérte; később pedig böjtölés és imádkozás. Az önmegtartóztatást később úgy tekintették, mint amely biztos eredményt hoz a szellemműködés kikényszerítésében; különösen igaz volt ez a nemi vágy elfojtása esetében. És így az ősember már korán kialakított egyfajta határozott mértékletességet a vallási szokásaiban, hitt az önsanyargatás és az önmegtartóztatás, mint olyan szertartások hatékonyságában, melyek révén képes volt a vonakodó szellemeket rákényszeríteni arra, hogy kedvezően válaszoljanak minden ilyen szenvedésre és nélkülözésre.” 87:6.16

2. Tétel: Kétféle áldozás létezett: ajándék-áldozás és adósság-felajánlás.

„Az áldozásnak már a vallás evolúciójának korai szakaszában is két felfogása létezett: az ajándék-áldozás, mely a köszönetnyilvánítás magatartását foglalta magába, és az adós-áldozás, mely a megváltás ideáján alapult. Később kialakult a helyettesítés felfogása is.” 89:4.2

3. Tétel: Az áldozás tisztelete a szentség kultuszává fejlődött.

„És így hosszú idő után az áldozás tisztelete a fejlődése során átalakult a szentség imádásává. Így az új keletű vallások szentségei a törvényes utódai a megdöbbentő, korai emberáldozási szertartásoknak és a még korábbi emberevési szokásoknak is. Sokan még mindig hisznek a vér árán való üdvözülésben, de ez legalább már képletessé, jelképessé és homályossá vált.” 89:9.4

4. Tétel: Az ember még mindig alkudozik az Istennel, lekopogja a fán, és elmerül más rituálékban.

„A mai ember többé már nem próbálkozik nyíltan a szellemek kényszerítésével, bár még mindig mutat némi hajlamot az Istenséggel való alkudozásra. És még mindig átkozódik, lekopogja a fán, keresztbeteszi az ujjait és némely elcsépelt kifejezés után kiköp; az ugyanis egykor varázslási szabály volt.” 87:6.17

5. Tétel: A vallás az erkölcsökbe kapaszkodik. A szentséget nem az új, hanem a régi dolgok alkotják.

„A vallás az erkölcsökbe kapaszkodik; ami volt, az ősi és feltehetően szent. Emiatt és nem más okból maradtak meg olyan sokáig a kőszerszámok még egészen a bronzkorban és a vaskorban is. A következő állítás fel van jegyezve: »Ha pedig kövekből csinálsz nekem oltárt, ne építsd azt faragott kőből, mert amint faragó vasadat rávetetted, megfertőztetted azt.« A hinduk még ma is egy kezdetleges tűzcsiholási módszerrel gyújtják meg az oltártüzüket. Az evolúciós vallás fejlődésmenetében az újdonságot mindig is szentségtörésnek tekintették. A szentségnek nem új és elkészített ételből kell állnia, hanem a legkezdetlegesebb ételekből: »Tűzön sütött hús és kovásztalan kenyér, keserű füvekkel.« Mindenféle társadalmi gyakorlat és még a törvénykezés is a régi formákba kapaszkodik.” 92:2.2

VIII. PAPOK ÉS SZERTARTÁSOK

1. Tétel: A vallási szokások a kiengeszteléstől, a bajok elkerülésétől, az elűzéstől, a kényszerítéstől, a megbékítéstől és a lecsendesítéstől az áldozás, a vezeklés és a megváltás irányába fejlődtek.

„A vallási szokások fejlődési iránya a kiengeszteléstől, a bajok elkerülésétől, az elűzéstől, a kényszerítéstől, a megbékítéstől és a lecsendesítéstől az áldozás, a vezeklés és a megváltás felé mutatott. A vallási szertartás eljárása a fejlődés során a kezdetleges tiszteleti formáktól a bűvtárgyakon át a varázslásig és a csodákig jutott; és ahogy a szertartás az embernek az anyagit meghaladó területekről alkotott egyre összetettebb fogalmára válaszul egyre bonyolultabbá vált, elkerülhetetlenül a javasok, sámánok és papok irányítása alá került.” 90:0.1

2. Tétel: A szertartás szentesíti a szokást és fenntartja a mítoszokat. A szertartások először társadalmiak, végül pedig megkapják a vallási szertartás szentségét.

„A szertartás a megszentesítő szokás eljárása; a szertartás hitregéket teremt és tart fenn, valamint hozzájárul a társadalmi és vallási szokások megőrződéséhez. És viszont, a szertartást magát a hitregék is teremtették. A szertartások gyakran először társadalmiak, később gazdaságivá válnak és végül megkapják a vallási szertartás szentségét és méltóságát. A szertartás a gyakorlatban lehet személyes vagy csoportos — vagy mindkettő — ahogy jól mutatja azt az ima, a tánc és a színjáték.” 90:5.2

3. Tétel: A rituálé a testi-lelki megtisztuláson és a megszentesülésen keresztül fejlődik az imát, az éneklést és a felelgetős felolvasást magába foglaló imádás felé.

„A szavak a szertartás részévé válnak, mint az olyan szavak használata is, mint az ámen és a szela. A szentségtörés, az istenkáromlás a szent nevek korábbi szertartásos ismétlésének lealjasítását jelentik. A szent helyekhez való elzarándokolás nagyon ősi szertartás. A szertartás ez után a testi és a lelki megtisztulás és a megszentesülés kifinomult szertartásaivá nőtte ki magát. Az ősi titkos törzsi társaságok beavatási szertartásai a valóságban durva vallási szertartásos szokások voltak. A régi idők rejtelemimádásának áhítati eljárása pusztán a felhalmozódott vallási szertartás hosszúra nyúlt előadása volt. A megszokott eljárás végül a társadalmi szertartások és vallási istentiszteletek mai fajtáivá fejlődött, olyan szertartásokká, melyek magukba foglalják az imádkozást, az éneklést, a felelgetős felolvasást, valamint a szellemi áhítat más egyéni és csoportos formáit.” 90:5.3

4. Tétel: A megmaradni képes vallás oltja a szellemi szomjat és üdvözülést biztosít.

„A könnyen vett és felületes vallás nem maradhat meg, különösen olyan esetben nem, amikor nincs papsága, mely segítené annak formálódását és amely a hívek szívét félelemmel vegyes tisztelettel töltené meg. Az olimposzi vallás nem ígért üdvözülést, és nem is oltotta a híveinek szellemi szomját; ezért volt pusztulásra ítélve. A kezdetétől számított ezer éven belül csaknem el is tűnt, és a görögök nemzeti vallás nélkül maradtak, az Olimposz isteneinek már nem volt helyük a jobb elmékben.” 98:2.1

IX. MISZTICIZMUS ÉS RÉVÜLET

1. Tétel: A miszticizmus társadalmi elszigetelődéshez és vallási megszállottsághoz vezet.

„A megmagyarázhatatlan keresése, mint az Isten jelenléte tudatosításának ápolására irányuló eljárás teljes mértékben dicséretes dolog, de amikor e szokások társadalmi elszigetelődéshez vezetnek és vallási megszállottságban tetőznek, akkor már majdnem helytelenek. Túlságosan is gyakran fordul elő az, hogy amit az erőltetett sejtelmesség isteni sugalmazásnak értékel, az valójában magának az emberi elme mélyének a felszínre törése. A halandói elme és az abban lakozó Igazító kapcsolatteremtését gyakran segíti áhítatos, ellazult elmélyedés, de még gyakrabban könnyíti meg azt a teremtménytársak számára való önzetlen segédkezésben megnyilvánuló készséges és szeretetteljes szolgálat.” 91:7.1

2. Tétel: A megmagyarázhatatlan keresésének, az elragadtatásnak és az ihletettségnek a vizsgálata hét próbából áll.

„A megmagyarázhatatlan keresése, az elragadtatás és az ihletettség mindeme furcsa vallási tapasztalásainak gyakorlati próbája, hogy megfigyeljük, hogy e jelenségek vajon rábírják-e az egyént arra, hogy:

1. Jobb és teljesebb testi egészségnek örvendjen.

2. Hatékonyabban és gyakorlatiasabban működjön az elmebéli életében.

3. Teljesebben és örömtelibben ossza meg másokkal a vallásos tapasztalását.

4. Teljesebben lényegítse szellemivé a mindennapi életét, úgy, hogy közben hűségesen eleget tesz a mindennapos halandói létezés szokványos kötelezettségeinek.

5. Jobban örömét lelje az igazság, a szépség és a jóság szeretetében és értékelésében.

6. Megőrizze a már felismert társadalmi, erkölcsi, erkölcstani és szellemi értékeket.

7. Javítsa a szellemi látásmódját — az Isten-tudatosságot.” 91:7.5

3. Tétel: A köznép vallási vigaszt akart és az üdvözülés ígéretét kereste. A misztériumkultuszok meg is adták nekik mindezt.

„A görög-római világban élő népek többsége, miután elveszítette a hajdani családját és államvallását és képtelen volt a görög bölcselet jelentésének megértésére vagy nem is volt hajlandó erre, az Egyiptomból és a Levantéból származó látványos és érzelmi színezetű rejtelemimádatok felé fordult. A köznép az üdvözülés ígéretét akarta — vallási vigaszt a mában és a halhatatlanság reményének bizonyosságát a halál után.

A leginkább népszerűvé vált három rejtelemimádat:

1. Cibele és fia, Attisz fríg tisztelete.

2. Ozirisz és anyja, Ízisz egyiptomi tisztelete.

3. Mitrász, mint a bűnös emberiség megmentője és megváltója imádásának iráni tisztelete.” 98:4.1

X. AZ IMA KIALAKULÁSA

1. Tétel: Az első imákat nem az Istennek címezték — ezek olyanok voltak, mintha az mondanák: „Kívánj szerencsét!”

„A legkorábbi imaformákat nem az Istenségnek címezték. E kifejezési formák sok mindenben hasonlítottak ahhoz, amit egy barátotoknak mondanátok valamilyen fontos dologra készülvén, vagyis hogy »Kívánj szerencsét!«” 91:0.2

2. Tétel: Az Isten-tudat megjelenésével ezek a kérelmek elérték az ima szintjét.

„A kísértetekről és szellemekről alkotott felfogások megjelenésével e kérelmek címzettjei emberfelettiek lettek, és az istenek tudatosításával e kifejezési formák elérték az igazi ima szintjeit. Ennek példájaként felhozható, hogy bizonyos ausztráliai törzseknél a kezdetleges vallási imák időben megelőzték a szellemekben és az emberfeletti személyiségekben való hit megjelenését.” 91:0.3

3. Tétel: Az első imák pusztán szóban kifejezett kívánságok voltak.

„Az első imák pusztán szóban kifejezett kívánságok, az őszinte vágyak kifejezései voltak. Az ima ez után a szellemek együttműködését biztosító eljárássá vált. Majd pedig abban érte el a legmagasabb rendű célját, hogy segítette a vallást minden arra érdemes érték megőrzésében.” 91:2.1

4. Tétel: Az ember már azelőtt imádkozott, hogy Isten ismert volna — akkor tett így, amikor szükséget szenvedett vagy örvendezett.

„Az imának van egy igazán önkéntelen jellege is, mert az ősember már jóval azelőtt imádkozáson kapta magát, hogy bármiféle világos elképzelése lett volna bármilyen Istenről. Az ősember két különböző helyzetben szokott imádkozni: amikor szörnyű szükséget szenvedett, átélte a segítségért folyamodás késztetését; és amikor örvendezett, elmerült az öröm önkéntelen kifejezésében.” 91:8.1

5. Tétel: Az ima középpontjában eleinte az ego és a második én áll, de mindig közösségszervező, erkölcsileg nemesítő és szellemivé lényegítő.

„Az imádkozó halandók egymást követő nemzedékeinek felfogásában a második én fejlődése a kísérteteken, bűvtárgyakon és szellemeken keresztül a politeista istenekig, végül pedig az Egyistenig tart, egy olyan isteni lényig, aki az imádkozó tudatos én legmagasabb rendű eszményképeit és a legmagasztosabb törekvéseit testesíti meg. És így az ima úgy működik, mint a leghathatósabb vallási közvetítő abban, hogy az imádkozó legmagasabb rendű értékei és eszményképei megőrződhessenek. A második én felismerésének pillanatától az isteni és mennyei Atya felfogásának megjelenéséig az ima mindig is közösségszervező, erkölcsileg nemesítő és szellemivé lényegítő szokás.” 91:3.3

6. Tétel: A kezdetleges ima az istenekkel való üzletelés, vitatkozás volt.

„Az ima kezdetleges formái nem voltak se többek, se kevesebbek, mint a szellemekkel való üzletelés, az istenekkel való vitatkozás. Egyfajta cserekereskedelem, melyben az érvelést és a meggyőzést valami kézzelfoghatóbb és értékesebb dologgal helyettesítették. Az emberfajták kialakuló kereskedelmi tevékenysége beléjük nevelte a kereskedőszellemet és kifejlesztette bennük a csereberéléssel járó vitatkozás készségét; és ekkor e sajátságok elkezdtek megjelenni az ember imádási módszereiben is. És ahogy egyesek jobb kereskedők voltak a többieknél, úgy egyeseket a többieknél jobb imádkozóknak tekintettek. Egy igazságos ember imáját nagyra becsülték. Igaz ember az volt, aki teljesen kiegyenlítette a számláját a szellemek felé, aki teljes mértékben eleget tett az istenekkel szembeni minden szertartási kötelességének.” 89:8.7

7. Tétel: A korai ima aligha volt istenimádás — az ember egészségért, vagyonért és életért fohászkodott.

„A korai ima aligha volt istenimádás; az egyfajta alkudozó kérelem volt egészségért, vagyonért és életért. És az imák sok tekintetben nem sokat változtak az idő múlásával. Még mindig könyvből olvassák fel, hivatalosan adják elő azokat, lemásolják és imamalmokra teszik és fákra aggatják, ahol a szél mozgása még attól is megkíméli az embert, hogy [a saját lélegzetét vegye igénybe az ima felajánlásához].” 89:8.8

8. Tétel: Az imák többsége nem más, mint az embernek a saját tudatalattijával folytatott beszélgetése, viszont a szellemibb beállítottságúak kapcsolatot teremthetnek az elme tudatfeletti szintjeivel.

„A faji evolúció korai időszakaiban és még a mai korban is az átlagos halandó mindennapi tapasztalataiban az ima igencsak az embernek a saját tudatalattijával folytatott beszélgetésének jelensége. De van az imának egy olyan területe is, ahol az értelmileg élénk és szellemileg fejlődő egyén többé-kevésbé kapcsolatot teremt az emberi elme tudatfeletti szintjeivel, az emberben lakozó Gondolatigazító működési területével. Ezen kívül az igaz imának van egy olyan meghatározott szellemi szakasza is, mely a világegyetem szellemi erőinek befogadását és felismerését jelenti, és amely teljesen mentes minden emberi és értelmi társulástól.” 91:2.6

9. Tétel: Az imára való késztetés sokféle lehet — lehet örömteli dicsőítés vagy megbocsátás iránti kérelem.

„Az ima lehet az Isten-tudatosság önkéntelen kifejeződése vagy lehet istentani fordulatok értelmetlen szavalása. Lehet az Istent ismerő lélek rajongó magasztalása vagy lehet a félelemtől megnyomorodott halandó szolgai hódolása. Az ima néha a szellemi törekvés szenvelgő kifejeződése és néha a vallási közhelyek hangos puffogtatása. Az ima lehet örömteli dicsőítés vagy lehet a megbocsátás iránti szerény kérelem.” 91:8.5

10. Tétel: Az ima lehet teljesen önző kérés vagy lehet a testvériség megteremtésére irányuló nemes tett.

„Az ima lehet gyerekes kérelem a lehetetlenért vagy lehet az erkölcsi gyarapodásért és szellemi erőért való érett könyörgés. Kérelem irányulhat napi kenyérre vagy megtestesíthet őszinte vágyódást az Isten megtalálására és az ő akaratának megcselekedésére. Lehet teljesen önző kérés vagy lehet az önzetlen testvériség megteremtésére irányuló igaz és nemes tett.” 91:8.6

11. Tétel: Az ima lehet bosszúért való dühös kiáltás vagy az Isten felszabadult fiának örömkifejeződése.

„Az ima lehet bosszúért való dühös kiáltás vagy lehet irgalmas közbenjárás az egyén ellenségeiért. Lehet az Isten megváltoztatásában való reménykedés kifejeződése vagy lehet az embernek magának a megváltoztatására alkalmas hatásos módszer. Lehet a megtévedt bűnös meghunyászkodó kérelme a feltételezetten szigorú Bíróhoz vagy lehet az élő és kegyelmes mennyei Atya felszabadult fiának örömkifejeződése.” 91:8.7

XI. AZ IMA TERÜLETE

1. Tétel: Az ima elferdítésének veszélyei a tudatlanságban, a babonaságban, az elmerevítésben, az életszerűtlenné tételben, az anyagi elvű gondolkodásban és a vakbuzgóságban állnak fenn.

„A félelem ősi kötelekéből ki nem szabadult halandók esetében komoly a veszélye annak, hogy minden ima valamilyen kóros bűntudathoz, a bűnösségről való indokolatlan, valós vagy vélt meggyőződéshez vezet. De a legújabb időkben nem valószínű, hogy sok ember töltene elég időt imával ahhoz, hogy az a hitványságon vagy a bűnösségen való efféle káros töprengéshez vezessen. Az ima eltorzításának és elferdítésének veszélyei a tudatlanságban, a babonaságban, az elmerevítésben, az életszerűtlenné tételben, az anyagi elvű gondolkodásban és a vakbuzgóságban állnak fenn.” 91:1.6

2. Tétel: Az igaz ima nem más, mint az ember és az Alkotója közötti bensőséges közösség.

„Amint az ember megtanulta, hogy az imával nem képes kényszeríteni az isteneket, az ima inkább kérelemmé, az istenek kegyének keresésévé alakult. De a legigazibb ima a valóságban nem más, mint az ember és az Alkotója közötti bensőséges közösség.” 91:2.3

3. Tétel: Az ima magasabb szintre emeli az ember tudatos énjét és támogatja az ember sajátlényegét a jobb élet elérésében.

„Eltekintve mindattól, ami az imádkozási tapasztalásban meghaladja az egyén sajátlényegét, emlékeztetünk arra, hogy az erkölcsi ima kiváló út ahhoz, hogy az ember magasabb szintre emelje a tudatos énjét és támogassa a sajátlényeget a jobb élet és a felsőbbrendű képességek elérésében. Az ima készteti az ember tudatos énjét arra, hogy mindkét oldalon keresse a segítséget: anyagi segítséget kérjen a halandó létezés tudat alatti tárához, és ösztönzést és útmutatást kérjen a tudat feletti határok eléréséhez, ahol az anyagi a szellemivel, a Titkos Nevelővel érintkezhet.” 91:3.5

4. Tétel: Az ima pszichológiai és szellemi vetületei nem választhatók szét.

„Az ima mindig is kettős emberi tapasztalás volt és az is lesz mindig: szellemi módszerrel társult lélektani eljárás. És az ima e két rendeltetési célja sohasem választható szét teljesen.” 91:3.6

5. Tétel: Az ima nem lehet erkölcsi, amikor a kérelmező a társaival szembeni önző előny megszerzésére törekszik.

„Az ima nem lehet erkölcsi, amikor a kérelmező a társaival szembeni önző előny megszerzésére törekszik. Az önző és anyagelvű imádkozás nem egyeztethető össze az önzetlen és isteni szereteten alapuló erkölcsi vallásokkal. Minden ilyen erkölcstanilag kifogásolható imádkozás visszatérést jelent a hamis varázslás kezdetleges szintjeire és méltatlan a fejlett polgárosodott társadalmakhoz és a felvilágosult vallásokhoz. Az önző imádkozás sérti a szeretetteljes igazságosságon alapuló mindenféle erkölcstan szellemét.” 91:4.1

6. Tétel: Az imát sohasem szabad úgy lealjasítani, hogy helyettesítse a tettet.

„Az imát sohasem szabad úgy lealjasítani, hogy helyettesítse a tettet. Minden erkölcsi ima késztetést jelent a cselekvésre és útmutatást ad a sajátlényeg meghaladásával összefüggő eszményalapú célok elérésére való fokozatos törekvéshez.” 91:4.2

7. Tétel: Minden imátokban legyetek pártatlanok — emlékezzetek, hogy az imádkozás lehet önző és lehet emberbaráti.

„Minden imátokban legyetek pártatlanok; ne várjatok az Istentől részrehajlást, hogy benneteket jobban szeressen, mint más gyermekeit, a barátaitokat, a szomszédaitokat vagy akár az ellenségeiteket. De a természetes vagy kifejlődött vallások imája nem egyből olyan erkölcsi, mint amilyen a később kinyilatkoztatott vallásokban. Minden imádkozás, legyen az egyedi vagy közösségi, lehet önző vagy önzetlen. Vagyis az ima összpontosulhat a sajátlényegre vagy másokra.” 91:4.3

8. Tétel: Az ima nem változtatja meg az Isten hozzáállását, viszont komoly változásokat hozhat az imádkozóban.

„Emlékezzetek, hogy még ha az ima nem is változtatja meg az Isten hozzáállását, nagyon gyakran komoly és tartós változásokat hoz a hittel és bizakodó várakozással teli imádkozóban. A fejlődő fajok férfijai és női esetében az ima sok lelki nyugalomnak, derűnek, higgadtságnak, bátorságnak, önuralomnak és elfogulatlanságnak volt az előidézője.” 91:4.5

9. Tétel: A csoportos imádkozás közösségszervező hatású, és hatékony csoportműködést tesz lehetővé.

„De az imának nem kell mindig egyéninek lennie. A csoportos vagy gyülekezeti imádkozás nagyon hatékony annyiban, hogy annak következményei erőteljesen közösségszervező hatásúak. Amikor valamely csoport közösségi imába fog a magasabb erkölcsi és szellemi szintekre való emelkedés érdekében, az ilyen áhítatok visszahatnak a csoportot alkotó egyénekre; a részvétellel maguk is mind jobbá válnak. Még egy egész várost vagy egy teljes nemzetet is segíthetnek az ilyen ájtatosságok. A megvallás, a megbánás és az ima már eddig is óriási megújítási erőfeszítések megtételére és hősies teljesítmények bátor kifejtésére bírt egyéneket, városokat, nemzeteket és egész emberfajtákat.” 91:5.2

10. Tétel: Az ima biztos orvosság a másokat bírálgató szokásunk ellen.

„Ha őszintén vágytok valamely barátotok bírálgatására való hajlamotok legyőzésére, akkor az ilyen hozzáállásváltás leggyorsabb és legbiztosabb módja az adott személyért való imádkozás mindennapos gyakorlatának felvétele. Azonban az ilyen imák társadalmi következményei nagymértékben függenek két feltétel meglététől:

1. A személynek, akiért imádkoznak, tudnia kell, hogy imádkoznak érte.

2. Az imádkozó személynek bensőséges társas jellegű kapcsolatba kell kerülnie azzal a személlyel, akiért imádkozik.” 91:5.3

11. Tétel: Türelemmel kell viseltetnünk a kezdetleges imaformát alkalmazók iránt.

„De a nagyobb szellemi fényességű elméknek türelemmel és megértően kell viszonyulniuk azokhoz a kevésbé felruházott értelmekhez, melyek a gyengébb szellemi látásmódjuk mozgósításához jelképrendszert igényelnek. Az erőseknek nem szabad megvetéssel tekinteniük a gyengékre. A jelképek nélkül is Isten-tudatosaknak nem szabad megtagadniuk a jelkép kegyes segédkezését azoktól, akik a forma és a szertartás nélkül nehéznek találják az Istenség imádását és az igazság, a szépség és a jóság mély tiszteletét. Az ájtatos istenimádásban a legtöbb halandó elképzeli magának az áhítata tárgyának és céljának valamilyen jelképét.” 91:5.7

12. Tétel: Az ima nem a szervi betegségek gyógymódja, de számos érzékenykedő beteget a türelem mintaképévé tett.

„Az ima nem a valós és szervi betegségek gyógyítására szolgáló eljárás, de óriási mértékben hozzájárult a kicsattanó egészség élvezetéhez és számos elmebéli, érzelmi és idegi alapú gyengeség kezeléséhez. Az ima még a tényleges bakteriális betegség esetében is sokszor javította az egyéb gyógymódok hatásosságát. Az ima számos érzékenykedő és panaszkodó beteget a türelem mintaképévé és az összes többi szenvedő ember számára ösztönzést jelentővé tett.” 91:6.2

13. Tétel: Nemtörődömség az Istent a nehézségeink megoldására kérni, viszont helyes dolog bölcsességért imádkozni.

„Ne légy olyan nemtörődöm, hogy az Istent a nehézségeid megoldására kéred, de soha ne habozz az előtted álló problémákkal való elszánt és bátor szembenézés során téged vezérlő és megtartó bölcsességet és szellemi erőt kérni tőle.” 91:6.5

14. Tétel: Az ima nélkülözhetetlen tényező volt a vallásos civilizáció fejlődésében.

„Az ima eddig is nélkülözhetetlen tényező volt a vallásos polgárosodott társadalom fejlődésében és megmaradásában, és még mindig erőteljesen hozzájárul ahhoz, hogy a társadalom továbbfejlődése és további szellemiesülése biztosított legyen, ha az imádkozók csakis a tudományos tények, a világösszképi bölcsesség, az értelmi őszinteség és a szellemi hit tükrében tesznek így. Imádkozzatok úgy, ahogy Jézus tanította a tanítványainak — őszintén, önzetlenül, pártatlansággal és kételkedés nélkül.” 91:6.6

15. Tétel: Az ima gazdagítja az életet; az istenimádás rávilágít a beteljesülésre.

„Az ima valóban része a vallásos tapasztalásnak, de a mai vallások helytelenül hangsúlyozzák, túlságosan elhanyagolják az istenimádás alapvetőbb közösségét. Az istenimádat mélyíti és tágítja az elme gondolkodóerőit. Az ima gazdagíthatja az életet, az istenimádás viszont rávilágít a beteljesülésre.” 102:4.5

XII. A HATÉKONY IMA FELTÉTELEI

1. Tétel: Az ima eredményessége nem függ kultúrától és neveltetéstől.

„De az imának az imádkozó személyes szellemi tapasztalásában való hatásossága semmilyen téren nem függ az ilyen imádást gyakorló értelmi felfogóképességétől, bölcseleti éleslátásától, társadalmi rangjától, műveltségi helyzetétől vagy egyéb halandói szerzett képességeitől. A hiten alapuló ima lelki és szellemi velejárói közvetlenek, személyesek és tapasztalásiak.” 91:6.7

2. Tétel: Jézus meghatározta a hatékony imát. Jézus azt tanította, hogy a hatékony ima legyen:

1. Önzetlen — ne kizárólag magáért az egyénért szóljon.

2. Hívő — hit szerinti.

3. Őszinte — a szívből fakadjon.

4. Értelmes — világosságot mutasson.

5. Bizodalmas — az Atya végtelenül bölcs akaratának legyen alárendelt. Ld. 144:3.17

3. Tétel: Jézus vizsgálta a hatékony ima minden szakaszát. Ld. 146.

4. Tétel: A hatékony ima feltételei. Ld. 91:9.1

XIII. IGAZ ISTENIMÁDAT

1. Tétel: A legfelsőbb értelemben csakis az Egyetemes Atyát imádjuk.

„A legfelsőbb értelemben az Egyetemes Atyát imádjuk és csakis őt. Igaz, hogy imádhatjuk és imádjuk is az Atyát, mint aki az ő Teremtő Fiában megnyilvánult, de közvetve vagy közvetlenül az Atya az, akit imádunk és akit rajongva szeretünk.” 5:3.1

2. Tétel: Az istenimádat az Atya személyiségi körén át továbbítódik.

„Viszont az istenimádat kétségkívül a Teremtő személyéhez kötődik és továbbítódik, mégpedig az Atya személyiségköre működésének eredményeképpen. Hisszük továbbá, hogy az Igazító-lakta teremtmény hódolatának fogadására az Atya szellem-jelenléte révén kerül sor.” 5:3.2

3. Tétel: Az istenimádatban semmit sem kérünk és semmit sem várunk el.

„Az istenimádat saját magáért való; az ima viszont az ön- vagy teremtményérdek valamely elemét testesíti meg; ez a nagy különbség az istenimádat és az ima között. Az igaz istenimádatban egyáltalán semmiféle önös kérés vagy egyéb személyes érdek sincs; egyszerűen azért imádjuk Istent, amiért őt olyannak fogjuk fel amilyen. Az istenimádatban semmit sem kérünk és semmit sem várunk el.” 5:3.3

4. Tétel: Az istenimádatban jóváhagyjuk az Igazító azon törekvését, hogy az Atya hű fiaként az Atyával való érintkezésünkhöz útmutatást adjon.

„Az istenimádati tapasztalás abban a magasztos kísérletben áll, melyet az emberrel eljegyzett Igazító tesz arra, hogy az isteni Atyával közölje az emberi lélek kifejezhetetlen vágyódását és elmondhatatlan igényét — ez az Isten-kereső halandói elme és az Istent kinyilatkoztató halhatatlan Igazító közös alkotása. Az istenimádat ennélfogva az anyagi elmének azon cselekedete, mellyel jóváhagyja a szellemivé váló sajátlényegének azon kísérletét (a vele társult szellem útmutatásai szerint), hogy úgy érintkezzen Istennel, mint az Egyetemes Atya hű fia.” 5:3.8

5. Tétel: Az igazán vallásos egyén azonosítani igyekszik magát a világegyetemmel.

„Isten nemcsak a végzet megalkotója; ő maga az ember örökkévaló célállomása. Az összes nemvallásos emberi tevékenység a sajátlényeg torz szolgálatába igyekszik állítani a világegyetemet; az igazán vallásos egyén igyekszik azonosítani magát a világegyetemmel, majd pedig ezen egyesített sajátlényegnek olyan tevékenységeket szab meg, melyekkel az ő világegyetemi családjába tartozó emberi és emberfeletti lénytársainak szolgálatára lehet.” 5:4.3

6. Tétel: Azért imádjuk az Isten, mert van, és mert bennünk van.

„Elsősorban azért imádjuk Istent, mert van, azután azért, mert bennünk van, végül pedig azért, mert őbenne vagyunk.” 16:9.14

7. Tétel: Az istenimádat szempontjából egy az Isten — egyesített és személyes Istenség.

„Bölcseletileg, mindenségrendi szempontból, és a különböző megnyilatkozási szintek és helyszínek esetében lehetséges, sőt mi több, szükségszerű többszemélyiségű istenségi működést érzékelnetek és elfogadnotok a többes Háromságok létezését; de a világmindenségben minden személyiség esetében igaz az, hogy az istenimádat révén az Istennel való személyes kapcsolatfelvétel élményében egy az Isten; és az az egyesített és személyes Istenség nem más, mint a paradicsomi ősünk, az Atya Isten, az adományozó, a megtartó, és minden személyiség Atyja a lakott világok halandó emberétől a Fény központi Szigetén lakozó Örökkévaló Fiúig.” 56:4.5

8. Tétel: Az istenimádás révén az ember a jobbá válásra törekszik, s végül eléri a legjobbat.

„Az igaz vallásos istenimádat nem az önámítás hasztalan magánbeszéde. Az istenimádás személyes közösség azzal, amely istenmód valós, azzal, amely maga a valóság forrása. Az ember az istenimádás révén a jobbá válásra törekszik, s ezáltal végül eléri a legjobbat. 196:3.22

9. Tétel: Az istenimádat a paradicsomi létezés legnagyobb öröme.

„A teljes világegyetem összes lényének minden tudománya, mely alkalmas az önkifejezés képességének hatékonyabbá tételére és magasabb szintre emelésére, valamint az imádat közvetítésére, a paradicsomi Istenségek iránti imádat legfelsőbb szintű kifejeződésében nyer alkalmazást. Az istenimádat a paradicsomi létezés legmagasabb szintű öröme; ez a Paradicsom üdítő játéka.” 27:7.5

10. Tétel: A VAGYOK bölcseleti kitétele szükségképpen mindig meghaladja az Atya Isten istenimádati fogalmát.

„Mindig emlékezzetek arra, hogy az embernek az Egyetemes Atyáról alkotott fogalma mindig személyes tapasztalás. Isten, mint szellemi Atyátok számotokra és minden halandó számára is megérthető; de az Egyetemes Atyáról alkotott tapasztalati-istenimádati felfogásotok szükségképpen mindig kevesebb, mint az Első Forrás és Középpont, a VAGYOK végtelenségének bölcseleti kitétele. 105:1.6

XIV. IGAZI VALLÁS

1. Tétel: A helyes és a helytelen fogalma végül kifejlődött, majd pedig megjelent a félelem hosszú ideig tartó, szolgai köteléke — az áldozásoké és a papságoké. Az etikáért fizetett ár rettenetes nagy volt — de megérte.

„De végül az ősember elméjében a veleszületett élőlénytani késztetések egészét meghaladó gondolatok bukkantak fel; végül az ember olyan életmód kialakításán dolgozott, melynek alapja több volt, mint az anyagi ingerekre adott válasz. A kezdetleges bölcseleti életelv csírái elkezdtek megjelenni. Az élet a természetfeletti viszonylatában kezdett működni, mert ha a szellemkísértet elégedetlensége esetén balszerencsében, elégedettsége esetén pedig jószerencsében részesíti az embert, akkor az emberi viselkedést ennek megfelelően szabályozni kell. A helyes és a helytelen fogalma végül kifejlődött; és történt mindez jóval azelőtt, hogy bármilyen kinyilatkoztatásra sor került volna a földön.

E fogalmak megjelenésétől számítható a hosszú és pazarló küzdelem az örökké elégedetlen szellemek megbékítéséért, az evolúciós vallási félelem rabszolgasága, az emberi erőfeszítések hosszú időn át tartó pazarlása sírokra, templomokra, áldozatokra és papságokra. Iszonyú és rettenetes nagy volt ez az ár, de az eredmény mindent megért, mert az ember ezen keresztül jutott el a viszonylagosan helyes és helytelen dolgok természetes felismeréséig; az emberi erkölcstan megszületett!” 86:6.6

2. Tétel: Számos mai hívő sajnálatos módon nem tartozik egyetlen tiszteletközösséghez sem.

„Függetlenül attól, hogy a tiszteletközösség mindig is hátráltatta a társadalmi fejlődést, sajnálatos dolog, hogy oly sok, tisztes erkölcsi mércével és szellemi eszményképekkel rendelkező mai hívő számára nem áll rendelkezésre megfelelő jelképrendszer — nincs kölcsönösen támogatott tiszteletfajta — nincs, amihez tartozhatnának. De vallási tiszteletet nem lehet gyártani; annak fokozatosan teret nyerve kell megjelennie. És semelyik két csoportnak nem lesz azonos tiszteletközössége, hacsak a szertartásaikat hatalmi szóval önkényesen nem egységesítik.” 87:7.3

3. Tétel: A korai keresztény tiszteletfajta felettébb hatékony volt, de mára az alapeszméinek pusztulása következtében elerőtlenedett.

„A korai keresztény tiszteletfajta volt a leghatékonyabb, a legmegnyerőbb és a legtartósabb minden kigondolt vagy kieszelt szertartás közül, azonban sok értéke semmisült meg az egyik tudományos korszakban, amikor sok eredeti tantételét elpusztították. A keresztény tiszteletfajta a számos alapeszméjének pusztulásával [elerőtlenedett].” 87:7.4

4. Tétel: Egy kultusz akkor maradhat fenn, ha támogatja az erkölcsi gyarapodást és a szellemi fejlődést.

„Egyetlen tiszteletfajta sem maradhat fenn, ha késlelteti az erkölcsi gyarapodást és nem képes előmozdítani a szellemi fejlődést. A tisztelet nem más, mint a személyes szellemi tapasztalás élő és erőteljes teste — vagyis az igaz vallás — által körülnőtt csontváz.” 87:7.10

5. Tétel: Egyetlen tiszteletfajta sem képes a túlélésre, hacsak nem foglal magába valamilyen ellenállhatatlan erejű rejtélyt.

„Egyetlen tiszteletfajta sem képes a túlélésre, hacsak nem foglal magába valamilyen ellenállhatatlan erejű rejtélyt és bújtat valami értékes, de elérhetetlen dolgot. Megismételjük, hogy az új jelképrendszernek nem szabad csak a csoport számára jelentőséggel bírnia, hanem az egyén számára is fontosnak kell lennie. Bármely hasznos jelképrendszer formái olyanok legyenek, melyeket az egyén a maga indíttatásából is alkalmazhat, és amelyeket együtt élvezhet a társaival is. Ha az új tiszteletfajta nyugvó helyett élénk lehetne, akkor valóban érdemben tudna hozzájárulni az emberiség időbeni és szellemi fejlődéséhez egyaránt.” 87:7.9

6. Tétel: A tantételek lehetnek eltérők, de az istenimádatban megteremthető az egység.

„Mindeme vallások az embernek az ő változatlan szellemi vezetésére adott változó értelmi válaszának az eredményeként jelentek meg. Sohasem remélhetik a hitvallások, a tantételek és a vallási szokások azonosságát — ezek értelmi dolgok; de megvalósíthatják, és egy napon meg is fogják valósítani az egységet a mindenek Atyjának igaz imádásában, mert ez szellemi, és örök igazság az, hogy szellemében minden ember egyenlő.” 92:7.4

7. Tétel: A vallási minőségét a jelentéstartalmak és értékek négy szintje mutatja.

„Valamely vallás minőségét jelzik az alábbiak:

1. A megbízhatóság értékszintje — hűségviszonyok.

2. A jelentéstartalmak mélysége — az egyén érzékennyé válása e felsőbb értékek eszményalapú elismerésére.

3. Az elhivatottság erőssége — az ezen isteni értékek iránti áhítat foka.

4. A személyiség akadálytalan fejlődése az eszményelvű szellemi lét e mindenségrendi útján, az Istennel való fiúi viszony és a soha véget nem érő, fokozatos-fejlődési világegyetemi létpolgárság felismerésében.” 92:7.6

8. Tétel: Ma egyetlen nemzedék alatt több mindent kell az embernek újragondolnia, mint a korábbi kétezer év alatt.

„A mai kor embere azzal a feladattal szembesül, hogy több emberi értéket kell újragondolnia egyetlen nemzedék alatt, mint a korábbi kétezer év alatt. És mindez a vallás irányában befolyásolja a társadalmi hozzáállást, mert a vallás életmód és gondolkodásmód is.” 92:7.14

9. Tétel: A vallás az alapja és vezérlő csillaga a tartósan fennálló társadalomnak.

„Az igaz vallásnak mindig egyszerre kell lennie minden tartósan fennálló társadalom örök alapjának és vezérlő csillagának.” 92:7.15

10. Tétel: Jézus úgy tágította a szomszéd fogalmát, hogy az magába foglalja az egész emberiséget.

„A másokkal jót tenni eszme-eszményképe — az a késztetés, hogy az ember megtagadjon a tudatos énjétől valamit a szomszédja előnyére — először még igen korlátolt dolog. Az ősember csak azokat tekinti szomszédjának, akik nagyon közel vannak hozzá, akikkel jószomszédi viszonyban van; a vallásos polgárosodott társadalom kibontakozásával az ember szomszédjának fogalma kiterjed a nemzetségre, a törzsre, a nemzetre. És ekkor Jézus tovább tágította a szomszéd fogalmát úgy, hogy az magába foglalja az egész emberiséget, még az ellenségeinket is szeretnünk kell. És minden egészséges emberi lényben van belül valami, ami azt mondja neki, hogy e tanítás erkölcsös — helyes. Még azok is, akik ezt az eszményképet a legkevésbé teszik a magukévá, elismerik annak elméleti helyességét.” 103:5.2

11. Tétel: Bármely olyan egyház számára él az erős remény, mely az Istent imádja, az emberek közötti testvériséget szentesíti, és mentesíteni meri a tagjait mindenféle hitvallási kényszertől.

„Egy vallásos csoport biztonsága a szellemi egységétől függ, nem pedig az istentani egyformaságtól. Egy vallásos csoportnak képesnek kell lennie úgy élvezni a gondolkodás szabadságát, hogy közben ne váljon »szabadgondolkodók« csoportjává. Bármely olyan egyház számára él az erős remény, mely az élő Istent imádja, az emberek közötti testvériséget szentesíti, és mentesíteni meri a tagjait mindenféle hitvallási kényszertől.” 103:5.12

12. Tétel: A tudománynak és a vallásnak egyaránt nagy szüksége van bátor önbírálatra.

„Amire a fejlődő tudománynak és vallásnak egyaránt szüksége van, az több kutatás és több bátor önbírálat, az evolúciós helyzetbeli tökéletlenség jobb tudatosítása. A tudomány és a vallás tanítói gyakran túlságosan is önteltek és rögzöttelvűek. A tudomány és a vallás csakis a tényeiket illetően lehet önmagát bíráló. Abban a pillanatban, amint elhagyják a tények mezejét, az értelem vagy leköszön, vagy különben gyorsan a hamis oktan társává korcsosul.” 103:7.7

13. Tétel: Fizikai módszerekkel nem vizsgálható a szellemi öröm, az erkölcsi érték vagy az istenimádat.

„E benső isteni valóság mély megtapasztalása mindörökre meghaladja a fizikai tudományok durva, anyagelvű eljárását. Szellemi örömöt nem tudtok górcső alá tenni; a szeretet súlyát nem mérhetitek mérlegen; erkölcsi értékeket nem mérhettek meg; és a szellemi istenimádat minőségét sem becsülhetitek meg.” 196:3.18

14. Tétel: A vallásban a héberek az erkölcsöket méltatták, a görögök pedig a szépséget. Pál hitet, reményt és szeretetet prédikált. Jézus a szeretet, a biztonság és a szolgálat vallását nyilatkoztatta ki.

„A hébereknek komoly erkölcsi vallásuk volt; a görögök szépségvallást alakítottak ki; Pál és a vele együtt küzdők hiten, reményen és irgalmasságon alapuló vallást hoztak létre. Jézus szeretetvallást nyilatkoztatott ki és példázott: ami biztonság, öröm és megelégedettség az Atya szeretetében, s amely azt követően jön el, hogy az ember megosztja e szeretetet az emberi testvériség szolgálata során.” 196:3.19

15. Tétel: Jézus számára az ima az Atya akaratának megcselekedése volt — a vallásos élet megélésének egyik módja.

„Jézus a teremtésrész embereként minden felajánlás legnagyobbikát tette meg Istennek: a saját akaratát ajánlotta és szentelte az isteni akarat megcselekedése fenséges szolgálatának. Jézus mindig is és következetesen, teljesen az Atya akarata szerint értelmezte a vallást. Amikor a Mester létpályáját tanulmányozzátok az ima vagy a vallási élet bármely más sajátsága vonatkozásában, ne sokat foglalkozzatok azzal, amit tanított, hanem inkább azzal, amit tett. Jézus sohasem vallási kötelességből imádkozott. Számára az ima a szellemi hozzáállás őszinte kifejezése, a lélekhűség kinyilvánítása, a személyes odaadás megmutatása, köszönetnyilvánítás, az érzelmi feszültség elkerülésének és az összeütközés kialakulásának megelőző eszköze, az értelem magasabb szintű működése, továbbá a vágy megnemesítésének, az erkölcsi döntés igazolásának, a gondolat gazdagításának, a felsőbb hajlamok teljes megerősítésének, a késztetés szentesítésének, a nézőpont tisztázásának, a hit kinyilvánításának, a sajátakarat feltétlen alárendelésének, a bizakodás fenséges megerősítésének, a bátorság kinyilatkoztatásának, a felfedezés kimondásának, a legfelsőbb szintű odaadás megvallásának és a szentesítés érvényesítésének módja, illetve a nehézségekhez való alkalmazkodás eljárása volt, valamint az egyesített lélekerők nagyfokú mozgósítása annak érdekében, hogy ellenálljon minden emberi hajlamnak az önzőség, a rossz és a bűn irányában. Ilyen, magát imádságosan az Atyja akarata megcselekedésének szentelő életet élt és életét épp ilyen imával fejezte be diadalmasan. Az ő páratlan vallásos életének titka az Isten jelenlétének tudata volt; melyet értelmes imádkozás és őszinte istenimádat — az Istennel való töretlen közösség — által ért el, nem pedig vezetettség, hangok, látomások vagy rendkívüli vallási szokások révén.” 196:0.10

XV. VALLÁS ÉS CIVILIZÁCIÓ

1. Tétel: A vallási szertartásos szokások és szabályok, szertartásrendek és hittételek eredete a kísértetkultuszoknál keresendő.

„A vallás mindig is főként szertartásos szokások és szabályok, parancsok, szertartásrendek és hittételek kérdése volt. Rendszerint beszennyezte azt a kiválasztott nép képzetében megjelenő tartós és kártékony téveszme. Az igézés, ihletettség, kinyilatkoztatás, kiengesztelés, bűnbánat, vezeklés, könyörgés, áldozás, ima, gyónás, istenimádat, halál utáni továbbélés, szentség, szertartás, pénzbeli megváltás, mentesülés, megváltás, szövetség, tisztátalanság, megtisztulás, jövendölés, eredendő bűn — mind az elsődleges kísértetfélelem korai időibe nyúlik vissza.” 92:3.2

2. Tétel: Az eszme ereje nem az igazságtartalmában rejlik, hanem a vonzó voltának elevenségében.

„A kezdetleges vallás se több, se kevesebb, mint küzdelem az anyagi létért, melyet kiterjesztenek a síron túli létre is. Az ilyen hitvallás szokásai az önfenntartási küzdelemnek egy elképzelt kísértet-szellem világ területére való kiterjesztését jelentették. De amikor az evolúciós vallást bírálni akarjátok, legyetek óvatosak. Emlékezzetek, hogy az nem más, mint ami megtörtént; történelmi tény. És emlékezzetek arra is, hogy bármely eszme ereje nem a bizonyosságában vagy igazságtartalmában rejlik, hanem inkább az embereket vonzó voltának elevenségében.” 92:3.3

3. Tétel: A természetes vallást csakis a fejlődő erkölcsök és a kinyilatkoztatás képes magasabb szintre emelni. A kultusz korszaknyi időszakokon át lassan fejlődik.

„Csupán kétféle hatás képes módosítani és nemesebbé tenni a természetes vallás hittételeit: a lassan fejlődő erkölcsök nyomása és a korszakos kinyilatkoztatás időszakos megvilágosító hatása. És nincs mit csodálkozni azon, hogy a fejlődés lassú volt; az ősi időkben haladónak vagy leleményesnek lenni azzal járt, hogy az embert mint boszorkánymestert megölték. A tiszteletfajta nemzedéknyi korokon és korszaknyi időszakokon át lassan fejlődik. De azért előrefelé halad. A kísértetekben való evolúciós hit fektette le az alapját a kinyilatkoztatott vallás ama bölcseletének, mely végül le fogja rombolni az annak eredetét jelentő babonaságot.” 92:3.5

4. Tétel: A vallás hátráltatja a társadalmi fejlődést, de vallás nélkül nem lennének erkölcsök és etika sem lenne.

„A vallás sokféleképpen hátráltatta a társadalmi fejlődést, de vallás nélkül nem lett volna sem tartós erkölcsiség, sem erkölcstan, sem méltó polgárosodott társadalom. A vallás sok nem vallási jellegű műveltségi területet teremtett: a szobrászat a bálványkészítésből származik, az építészet a templomépítésből, a költészet az igézésekből, a zene az imádási énekekből, a színjáték a szellemi útmutatás előadásából, a tánc pedig az időszakos imádási ünnepségekből.” 92:3.6

5. Tétel: A vallás ugyan hátrányt jelentett a faji küzdelemben, azonban támogatta az etikát, az erkölcsiséget és a társadalmi összetartozást.

„De amikor felhívjuk a figyelmet arra a tényre, hogy a vallás alapvető fontosságú volt a polgárosodott társadalom kibontakozása és megmaradása szempontjából, fel kell jegyeznünk azt is, hogy a természetes vallás szintén sokat tett éppen ama polgárosodás megnyomorításáért és hátráltatásáért, melyet egyébként segített és fenntartott. A vallás akadályozta az ipari tevékenységeket és a gazdasági fejlődést; a vallás fölöslegesen sok munkát követelt és tőkejavakat pazarolt el; nem mindig segítette a családot; nem megfelelően segítette elő a békét és a jó szándékot; néha elhanyagolta az oktatást és feltartóztatta a tudományt; indokolatlanul elszegényítette az életet a halál színlelt gazdagításával. Az evolúciós vallás, az emberi vallás valóban bűnös volt mindebben és számos további hibában, tévedésben és melléfogásban; mindazonáltal műveltségi erkölcstant, polgárosodott erkölcsiséget és társadalmi összetartozást tartott fenn, és lehetővé tette a későbbi kinyilatkoztatott vallás számára azt, hogy e számos evolúciós hiányosságért ellentételezést nyújtson.” 92:3.7

6. Tétel: A vallás az ember legköltségesebb, viszont hatékony intézménye.

„Az evolúciós vallás lett az ember legköltségesebb, viszont egyedülállóan hatékony intézménye. Az emberi vallás csak az evolúciós társadalom tükrében igazolható. Ha az ember nem állati evolúciós felemelkedés eredménye volna, akkor ez a vallási fejlődésmenet nélkülözné az igazolhatóságot.” 92:3.8

7. Tétel: A sámánok, akár jók, akár rosszak voltak, roppant sokba kerültek, viszont minden árat megértek.

„A vallás megkönnyítette a tőkefelhalmozást; segített bizonyos fajta munkákat; a papok szabadideje kedvezett a művészet és a tudomány kibontakozásának; a faj végül is sokat nyert az erkölcstani eljárásban elkövetett mindeme korai hibák eredményeképpen. A sámánok, akár őszinték, akár tisztességtelenek voltak, roppant sokba kerültek, viszont minden árat megértek. Az elsajátított hivatások és maga a tudomány is az élősdi papságok jóvoltából emelkedett ki. A vallás támogatta a polgárosodást és társadalmi folytonosságot biztosított; ez volt minden időkben az erkölcsi rendőri erő.” 92:3.9

8. Tétel: A vallás evolúciós ösztöke, mely kimozdítja a tunya emberiséget a tehetetlenségéből az értelem és a bölcsesség szintjei felé.

„A vallás adta meg azt az emberi fegyelmet és önuralmat, mely lehetővé tette a bölcsességet. A vallás nem más, mint hatékony evolúciós ösztöke, mely irgalmatlanul kimozdítja a tunya és szenvedő emberiséget az értelmi tehetetlenségének természetes állapotából, hajtva őt előre és felfelé, az értelem és a bölcsesség magasabb szintjei felé.” 92:3.9

9. Tétel: Az egyház az elfajzottak támogatásával késleltette a civilizációs fejlődést.

„Az egyház a túl sok hamis nézet miatt sokáig segédkezett az elnyomottaknak és az elesetteknek, és ez mind jól is volt így, de ugyanez a felfogás vezetett az elfajzott csoportok oktalan fenntartásához, mely óriási mértékben késleltette a polgárosodott viszonyok fejlődését.” 99:3.5

10. Tétel: A tudományos cselekvéshez vezető tudományos ismeretek jelentik a véletlen rossz dolgok egyedüli ellenszerét.

„De miközben az emberek feladják az élet viszonytagságainak szellem-okokra való visszavezetésének tantételét, meglepő fogékonyságot mutatnak egy, ezzel csaknem egyenlő mértékben téves tanításnak a befogadására, mely meghagyja nekik, hogy minden emberi egyenlőtlenségért a helytelen politikai alkalmazkodást, a társadalmi igazságtalanságot és az ipari versenyt okolják. De az új jogszabályok, az erősödő jótékonykodás és a még inkább ipari jellegű átalakulások, legyenek azok önmagukban és önmaguktól bármilyen jók is, nem fognak rendet tenni a születés tényei és az élet véletlenszerűségei terén. Csakis a tények megértése és a természeti törvények adta kereteken belüli bölcs alakítása fogja képessé tenni az embert arra, hogy elérje, amit akar és elkerülje, amit nem akar. A tudományos cselekvéshez vezető tudományos ismeretek jelentik az egyedüli ellenszert az úgynevezett véletlen rossz dolgokhoz.” 86:7.4

11. Tétel: Ezekben a meg nem állapodott időkben az ember soha nem tapasztalt mértékben vágyik az egészséges vallás kiegyensúlyozó erejére.

„A huszadik század lélektanilag meg nem állapodott napjaiban, a gazdasági fordulatok, az erkölcsi ellenáramlatok és a tudományos kor forgószélszerű átmeneteinek éles társadalomtani irányváltásai közepette ezer meg ezer nő és férfi vált emberileg összezavarodottá; aggódók, nyugtalanok, félénkek, bizonytalanok és zaklatottak; a világtörténelemben soha nem tapasztalt mértékben igénylik az egészséges vallás vigaszát és kiegyensúlyozó erejét. Az egyedülálló tudományos haladás és gépi fejlődés mellett jelenleg szellemi megrekedés és bölcseleti zűrzavar érvényesül.” 99:4.6

12. Tétel: Az embernek tovább kellene haladnia a bölcselet megújításának és a vallás megtisztításának általa megkezdett útján.

„Bár az egyházaknak és minden más vallási csoportnak el kell zárkóznia mindenféle világi tevékenységtől, ugyanakkor a vallásnak semmit sem szabad tennie az emberi intézmények társadalmi összehangolódásának akadályozása vagy késleltetése érdekében. Az életnek egyre több értelmet nyerve kell folytatódnia; az embernek tovább kell haladnia a bölcselet megújításának és a vallás megtisztításának általa megkezdett útján.” 99:7.1

XVI. KINYILATKOZTATÁS

1. Tétel: Az Urantia kinyilatkoztatás kozmológiája nem sugalmazás. Világosan látni kell, hogy a kinyilatkoztatások nem szükségképpen sugalmazottak. E kinyilatkoztatások mindenségtana „nem sugalmazás”. Ld. 101:4.2

2. Tétel: Minden új kinyilatkoztatás új tiszteletközösséget teremt — új és helyes jelképrendszerrel.

„Az árnyoldalaktól és hátrányoktól függetlenül az igazságról szóló minden új kinyilatkoztatás új tiszteletfajta születéséhez vezetett, és még Jézus vallásának újrafogalmazása is szükségképpen új és helyes jelképrendszert fog kialakítani. A mai embernek megfelelő jelképrendszert kell találnia az új és fejlődő eszméi, eszményképei és hűségviszonyai számára. Ennek a fejlettebb jelképnek vallásos életből, szellemi tapasztalásból kell megszületnie. És a magasabb rendű polgárosodott társadalom e felsőbbrendű jelképrendszerének az Isten Atyaságán kell alapulnia és az emberek közötti testvériség fenséges eszményképét kell hordoznia.” 87:7.6

3. Tétel: Az Urantián eddig öt körszakos kinyilatkoztatásra került sor.

„Számos vallási kinyilatkoztatásra került sor, de csupán öt bírt korszakos jelentőséggel. Ezek a következők:

1. A dalamatiai tanítások. Az Első Forrás és Középpont igazi fogalmát az Urantián először Kaligasztia herceg törzskarának testtel bíró száz tagja hirdette. Az Istenségről szóló e kinyilatkoztatás terjedése több mint háromszázezer éven át folyt, míg végül hirtelenül megszakította azt a bolygó elszakadása és a tanítási rendszer összeomlása. (...)

2. Az édeni tanítások. Ádám és Éva újból bemutatta a mindenek Atyjának fogalmát az evolúciós népeknek. Az első Éden pusztulása még azelőtt megállította az ádámi kinyilatkoztatás menetét, hogy az egyáltalán teljesen kibontakozhatott volna. (...)

3. A sálemi Melkizedek. E nebadoni veszélyhelyzeti Fiú indította el az igazság harmadik kinyilatkoztatását az Urantián. A tanításainak sarkalatos tantételeit a bizodalom és a hit képezte. Az Isten mindenható jótékonyságában való bizodalmat tanította és azt hirdette, hogy a hit az a cselekedet, mely révén az emberek kiérdemlik az Isten kegyét. (...)

4. A názáreti Jézus. Krisztus Mihály adta közre az Urantiának negyedik alkalommal az Isten mint az Egyetemes Atya felfogását, és az ő tanításai azóta is általánosan megmaradtak. (...)

5. Az Urantia Írások. Az ezen írást is magába foglaló írások alkotják az igazságnak az Urantia halandói számára való legutóbbi bemutatását. Ezek az írások minden korábbi kinyilatkoztatástól különböznek, ugyanis ezek nem egyetlen világegyetemi személyiség munkája, hanem több lény összetett beszámolói. De az Egyetemes Atya elérésével adós kinyilatkoztatás sohasem lehet teljes. (...)” 92:4.4

A BIBLIA IDEVÁGÓ RÉSZEI

„Ha szívemben gonoszság lett volna, nem hallgatott volna meg az Úr.” Zsolt. 66:18

„Aki bedugja fülét, amikor kér a szegény, maga is kér majd, de nem hallgatják meg.” Péld. 21:13

„Az a bizalom, amellyel iránta vagyunk, azt jelenti, hogy bármit kérünk is akarata szerint, meghallgatja. Ha pedig tudjuk, hogy bármit kérünk, meghallgat bennünket, tudjuk azt is, hogy amit kértünk, azt már meg is kaptuk.” 1Jn. 5:14,15

„Az igazak kiáltottak, s az Úr meghallotta, megmentette őket minden bajtól.” Zsolt. 34:18

A gonosz áldozata iszonyat az Úrnak, de az igazak imája tetszik neki.” Péld. 15:8

„Ha bennem maradtok, és tanításom is bennetek marad, akkor bármit akartok, kérjetek, és megkapjátok.” Jn. 15:7

„Az Úrban leld örömed, s ő betölti szíved vágyait.” Zsolt. 37:4

„Ha valaki közületek bölcsességben szenved hiányt, kérje Istentől, aki szívesen ad mindenkinek, anélkül, hogy a szemére vetné, s meg is kapja (...)” Jak. 1:5,6

„Egyszer arról mondott nekik példabeszédet, hogy szüntelen kell imádkozni, és nem szabad belefáradni.” Lk. 18:1

„Virrasszatok és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek.” Mk. 14:38

„Ne aggódjatok semmi miatt, hanem minden imádságotokban és könyörgésetekben terjesszétek kéréseteket az Úr elé, hálaadástokkal együtt.” Fil. 4:6

„Az én Istenem – gazdagsága szerint – dicsőségében ellát majd benneteket Jézus Krisztus által mindennel, amire szükségetek van.” Fil. 4:19

Ha majd segítségül hívtok és könyörögve hozzám jöttök: meghallgatlak titeket. Ha kerestek, megtaláltok; föltéve, hogy szívetek mélyéből kerestek. ” Jer. 29:12,13

„Jó dolog az Urat dicsérni (...)” Zsolt. 92:2[14]

„Legyetek kitartók és éberek az imában meg a hálaadásban.” Kol. 4:2

„Adjatok hálát mindenért, mert Isten ezt kívánja mindnyájatoktól (...)” 1Tessz. 5:18

Foundation Info

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Urantia Foundation, 533 W. Diversey Parkway, Chicago, IL 60614, USA
Tel: +1-773-525-3319; Fax: +1-773-525-7739
© Urantia Foundation. Minden jog fenntartva.